Irodalmi Szemle, 2014

2014/6 - Csapó Csaba: Kelet és Nyugat házassága - Tennessee Williams nyugati nó drámája (tanulmány)

ret és a dialógusokat is, ezáltal destabilizálva a drámai jelölőket és jelentéseket.

A drámai hely felfüggeszti az idő múlását, és a cselekményt állandó jelenbe fagyasztja, amire Miriam utal is, amikor ezt mondja: „A jelenben szeretem az akciót.” Drámaelméleti közhely, miszerint a dráma alapvető ismérve, hogy a cselekmény jelen időben bontakozik ki az alapszituációból, amely a szereplők egymáshoz való viszonyát, azok törekvéseit határozza meg. A mimetikus elven alapuló színházról elmondható, hogy bár a cselekmény állandó jelenidejűsége alapvető fontosságú, a múlt és a jövő egyetlen idősíkon képződik meg, mindig a jelenhez való viszonyban. A metateátrális posztmodern színházban ez a szemlélet megváltozik, az idő dimenziója nem abszolút és nem egyetlen síkon képzelhető már el, hanem gyakori a többszörös idősíkok egymás mellé helyezése, azok relativizálása. A Tokiói hotel elmozdulást jelent a fent említett posztmodern drámai időkezelés felé, mivel a drámai tér statikussá teszi az idő dimenzióját, és így a „bár egyenlő színház” metafora a metateátrális hatást erősíti meg, amely szerint a színpadi hatás nem az életvilág reprezentációja, hanem magáé a színházé. A statikus jelen a bárt posztmodern kontextusba helyezi, ahol a bár konzerválja a múltat. A jövő látomása szintén a jelen időpillanatának tűnik, amikor Miriam a következőt mondja: „Kiotót magamba szívni nem fog sokáig tartani... Egy pagodát egy perc alatt befogadok. Nos, ha még körbe is járom, akkor néhány perccel több.”

Mint a szállodák lakói Williams színpadán, Miriam is a halált várja, míg alkohollal és marihuánával szórakoztatja magát. Nem titkolja sem önmaga, sem a nézők előtt a következőket:

„...nincs semmilyen misztikus trükk

ahhoz, hogy teljes egészében megvédjem magam a naptárak, faliórák, és karórák förtelmes termékeitől. Mindamellett frigyre léptem velük... (Kivesz egy apró gyógyszeres dobozt a táskájából) Egy Regency tubákos szelence... Csak egy tabletta van benne. .. de az az egy is elég. Akkor, amikor. Kiviszem magammal a délutáni fák ligetébe. Lenyelni a.”

Se varázslatra, se misztikus trükkre nem kerül sor a darabban, viszont a méregtabletta nem véletlenül található tubákos szelencében: mintegy „felszippantja” azt a lineáris időt, melyet a naptárak, az órák mérnek. Ezáltal a lineáris idő a halál víziójának „egyetlen, mérhetetlen pillanat[ába]” sűrűsödik össze. Amikor Mark letámolyog a bárba, és azt mondja: „Örülök, hogy idejében lejöttem”, azt sugallja, hogy az idő függőleges lefutású. Miriam válasza - „Minek az idejében?” - megerősíti azt az elgondolást, amely szerint a jelenbe sűrűsödött az idő, ahol nem történik semmi. Mark fizikailag túl bizonytalan ahhoz, hogy megtartsa a poharat, és ilyen állapotban lép be a mámoros látomások terébe. Ahogy a férfi mozgása és beszéde is akadozik, ugyanúgy akad meg művészete is. Amikor azt mondja, hogy „De most az izgalom és a feszültség, azok”, akkor a mondatvégi pont befejezetlenül hagyja a gondolatsort, miszerint Mark arra gondolhatott, hogy „most az az izgalom és a feszültség, azok elmúltak”. A mondatvégi pont azt jelenti, hogy vége van egy gondolatnak, és meg kell állni az olvasás vagy a beszéd közben. A Tokiói hotel gyakori mondatvégi pontjai, melyek elvetik a valódi párbeszédek lehetőségét, előrevetítik Mark végső összeomlását.

Amikor körbenéz, Mark ezt mondja: „Úgy érzem, mintha átléptem volna egy országhatárt, ahová nincs belépési engedélyem... Megmondom neked, megrémiszt