Irodalmi Szemle, 2014
2014/6 - FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK - N. Tóth Anikó: „Önmagam örökké valószínűtlen tájaiban a messzeség vonzott” (tanulmány)
FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK tosít a kalandnak, a váratlan fordulatnak, ami befolyással lehet nemcsak a pillanatnyi hangulatra, hanem az élettörténetek további alakulására is. Az események időbeli metszéspontja két-három decemberi nap. A három történettöredék metszéspontja pedig a - különböző mértékű - kiszolgáltatottság és hiány: a kutya sorsa bevégeztetik, a (sorsuk fonalát is) kötögető három nő(vér) rádöbben élete céltalanságára és megváltoz- tathatatlanságára, a kulturálisan és szexuálisan is kielégített csinos nő jó kedvére pedig kellemetlen árnyékot vet környezetének kicsinyessége, földhözragadtsága, a világ rejtelmei iránti érzéketlensége. A novella kitűnik szikár szerkezetével, melyben minden elem geometrikus pontossággal illeszkedik egymáshoz. Fontos szerepe van az elhallgatásnak, a sejtetés- nek, az utalásnak. Az elbeszélő számít a befogadó fokozott együttműködésére akkor is, amikor az időrendet felbontja, illetve a szövegtérben egymástól távol helyezi el az eseményfragmentumokat. A narrációra való reflektálás visszatérő motívum, mely egyben keretbe foglalja a mintha önmagukhoz visszatérő történeteket. 2. „NINCS IS MÁSIK TÖRTÉNET” Az Istent látni, és meghalni cím rövidített változata áll a 2006-ban napvilágot látott kötet borítóján ( Istent látni). A novella újabb kísérlet arra, hogyan lehet látszólag összefüggéstelen eseményeket, tényeket egybekapcsolni, egy történetté alakítani. A narrátor az álom mechanizmusát alkalmazza: a hirtelen váltó, gyakran áttételes álomképek különböző korokat és kultúrákat rendeznek egymás mellé, mítoszokat, legendákat és valóságos életeseményeket vonultatnak fel, mindennek tétje pedig az önmegvalósítás, az egyéniség kiteljesítése (amit már a paratextusok, a mottók bejelentenek), akár áldozatok árán is. A megmagyarázhatatlan komplexusoktól, szorongásoktól, képzelgésektől szenvedő én-elbeszélő emlékeibe és álmaiba menekül. Gyerekkori szférájából megidéződik egy nagybácsi, akinek élettere a templom és a mozi - két illuzórikus világ tehát. Ám sem a vallás, sem a művészet nem nyújt biztonságot egy idő után, s ez a hiányérzet alkoholizmusba és a világ megvetésébe taszítja a férfit. A hit és a műalkotás mint esemény és cselekmény a kulcsszó a többi történetszálban is, ami egyrészt az élet értelmét adja, másrészt halált hoz a szereplőkre. Szinte minden történetben megjelenik a megváltozott tudatállapot, az alkoholizmus is, ami a kiszolgáltatottság elől való menekülés útját biztosítja. Az én-elbeszélő képzeletében (vagy álmában) a legtöbb alkalommal Edgar Allan Poe jelenik meg, egy író (a példakép?) tehát, akinek sorseseményeit mintegy időrendben visszafelé követhetjük: rejtélyes halálától a küzdelmeken, veszteségeken, szerelmeken át a boldog ifjúkorig. Edgar alkoholmámoros visszatérő (rém)álmában a maja piramisok között jár, ahol beavatódik egy jezsuiták által nevelt indián fiatalember történetébe. Miközben Antonio Gáspár Chi párhuzamot igyekszik vonni ősei vallása és a kereszténység között (a párhuzamot főképp a véráldozatban találja meg), rendszeresen végignézi, amint a spanyol hódítók helytartója, Diego de Landa, Yucatán püspöke elégeti a maják szent könyveit. Gáspár Antonio maga is álmodik, álmában megjelenik neki Isten, de nem Jézus, hanem a maja égbolt-isten, Itzamná, akit attribútumáról, a vállán ülő papagájról ismer fel - ez pedig kételyt támaszt benne. Ennek következtében nem árulja el a régi istenségeknek áldozatot bemutató rokonait (akik csupán látszatkeresztényekként próbálnak alkalmazkodni a betolakodó spanyol hatalomhoz, 42
