Irodalmi Szemle, 2014
2014/6 - FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK - N. Tóth Anikó: „Önmagam örökké valószínűtlen tájaiban a messzeség vonzott” (tanulmány)
hogy biztosítsák az életben maradást), sőt megmenti a maja szent könyveket a pusztítástól, miközben maga is áldozattá válik. Edgar élete legnagyobb szerelmét és múzsáját Andának, vagyis Isten ajándékának nevezi (a becenév hangzásban nagyon hasonlít a maja civilizáció szellemi értékeit pusztító idegen püspök nevére). Az író szerelmi szenvedélye a vallásos imádattal rokonítható, s olyannyira lefoglalja az érzelmi mámor, hogy értelmetlennek, feleslegesnek, hiábavalónak tartja az írást, korábbi műveit pedig az új életforma érdekében legszívesebben megsemmisítené (mint de Landa a múlt örökségét, a pogány kultúra nyomait). Anda azonban meghal. Öngyilkossága látomásszerű jelenetben bontakozik ki: a vörös téglás templom feszületére akasztja fel magát, búcsúlevelében egy latin nyelvű üzenetet hagyva hátra (önmagunk megismerésével felemelkedhetünk magának az Istennek a megismeréséhez is). Az imádott nő elvesztése felgyorsítja az önpusztítás folyamatát. A lelki megrázkódtatás hatására születik meg Edgar világhírű költeménye, A holló, melynek utolsó sorai (Babits Mihály fordításában) adják a novella zárlatát. A novellához függelékként egy iráni mese kapcsolódik, melynek története (mandinerként) visszapattan a novella felütéséhez: a hit nemcsak életet vesz el, hanem adhat is életet. Az iráni Hátim Tari herceg, a maja-leszármazott Gáspár Antonio Chi és Edgar Allan Poe alakját összeköti a madármotívum: de míg a herceg a papagáj lenyilazásával megtöri az ősi átkot, vagyis életre kelti a kővé vált embereket, és megtalálja az első ember által elrejtett csodálatos gyémántot (természeti értéket), az indián fiú pedig az álmában megjelenő papagáj hatására tér vissza elődei vallásához (megmenti a szent könyveket, vagyis az ősi szellemi értékeket az utókornak), addig Poe költeménye a pusztulás rémétől soha nem szabaduló lélek vergődését mutatja fel - a FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK korokon át üzenő műalkotás ugyanakkor a halhatatlanság ígéretével kecsegteti. Az iráni mese után Itzamná maja főisten alakjának stilizált rajza látható (a képi ábrázolás egyedülálló a kötetben), majd egy gondos jegyzetapparátus következik, mely eligazítja az olvasót a történet szereplőinek azonosításában (így nem kell lexikonhoz vagy egyéb adattárhoz folyamodni). A novella egyes történeteinek időrendje felbomlik, a különböző kultúrákhoz kapcsolódó események egymásba játszanak, határaik olykor elmosódnak, ami szinte ellehetetleníti a lineáris olvasatot: egyfajta ingázó, előre-hátra lapozó befogadói magatartást kényszerít ki. Csupán többszöri új ráolvasás után lakható be a szövegtér, melyben az egyes történetszálak egymást értelmezik. A deliráló Edgar tudatában lepereg nemcsak a saját élete, hanem a világ történelmi, kulturális, mitológiai örökségének egyes mozzanatai valamiféle őstudás filmkockáiként sorjáznak, melyek visszavezetnek az első emberig. Az egymást értelmező történetek az önmagával való szembesüléshez juttatják el a narrátort, melynek következménye a személyiség osztottságának a felismerése, értelmezése, a műalkotásban való újrateremtése. 3. „EGYETLEN MENTSÉGEM és ópiumom az Írás” A 2011-es kötet címadó szövege a Tévelygéseim. Műfaját tekintve esszénovella, mely az elbeszélő ars poeticáját járja körül. Az életmű egyik legszemélyesebb hangvételű, már-már vallomássá kitejesülő írásáról van szó, amit a cím is előrevetít. A tévelygéseim kifejezés a beismerő intimitáson túl egyben utalást tesz az utazás toposzára, mely kettős keretet biztosít a tudatáram-technikát felhasználó műnek. Egyrészt egy valóságos, földrajzi értelemben vett helyváltoztatás eseményeit sorolja (mi43
