Irodalmi Szemle, 2014
2014/6 - Grendel Lajos: Demeter bácsi nyári barátsága Wellerrel (novella)
- Majd vonattal megy. Tudtommal vonat is jár Kassára - felelt ingerülten Demeter bácsi. Az az ingerültség volt a hangjában, amikor az ember legjobban teszi, ha csöndben marad. Persze ezt a kassai nem tudta.- Vonat csak este jár. Mondhatnám, kurva egy dolog másfél órát késni. No, ekkor történt a rövidzárlat. Demeter bácsinak egy pillanatra elsötétült a szeme. Aztán úgy ragadta meg a kassai cimborát, mint egy jó nagy darab követ, és úgy odavágta a koszos falhoz, hogy az csak annyit mondott, hogy nyekk, sőt még azt sem. Aztán kirohant hajadonfőit a téli délelőttbe, még jó, hogy a kabátját nem volt ideje levetni. A kassai sápadt volt, csöndben káromkodott szlovákul, majd megkért engem, hogy Demeter bácsi ide vagy oda, és szabály ide vagy oda, mégis helyettesítsem Demeter bácsit, és én meg is tettem. Az ügynek persze lett folytatása. Egy óra múlva az egész cég tudott róla. Voltak, akik nevettek, és voltak - meglehetősen kevesen -, akik elgondolkodtak a dolgok felett, és csóválták a fejüket. „Nem jó ez így - mondták. - Be fog dilizni a szerencsétlen.” Nos, a bedilizés gyorsabban ment a szokásosnál, mert másnap Demeter bácsi tényleg be- dilizett, méghozzá jó alaposan - ha lúd, legyen kövér. Leszúrt egy ismeretlen embert munkába menet, dühös káromkodások közepette. Valami félreértés történhetett, mondta az egyik szemtanú. Valami iszonyú félreértés, de a szemtanú sem tudta, hogy micsoda. Nem jött be munkába, mert letartóztatták. Délelőtt tízkor már az egész cég tudta, hogy letartóztatták, mindenféle mendemondák keringtek róla, hogy szúrószerszámmal ölt, de nem tudták megmondani, hogy mifélével: egyesek szerint közönséges bicska volt, mások szerint olló, megint mások szerint egy bárd, de ez utóbbi nem volt valószínű. Az áldozat végig nyitva tartotta a szemét, kissé csodálkozott, hogy éppen vele esik ez meg, ráadásul a nevét sem tudta Demeter bácsinak, bár utólag bevallotta, hogy látásból ismerősnek tűnt. Nem halt meg, tíz napot feküdt a kórházban, bár egyesek szerint fél centiméterre haladt át a kés a szívétől. Amikor elhagyta a kórházat, az első dolga volt megkeresni Demeter bácsit a pszichiátrián. Demeter bácsinak éppen aznap halt meg a lánya, Weller (mert így hívták az ismeretlen embert) nem tudott egy szót sem kicsikarni belőle. De Weller nem az a fajta ember volt, aki olyan könnyen feladja. Néhány nap múlva elment másodszor is, majd harmadszor is és negyedszer is.- A lányom volt a mindenem - mondta Demeter bácsi. - Most már fölösleges élnem. Weller gyászos ábrázatot öltött fel, ami számára nem is volt nehéz, a lecsüngő, hosszú bajusza éppen eléggé gyászos volt akarata ellenére.- A legfőbb ideje, hogy új életet kezdj - mondta, mert már tegeződtek. - Hiszen még csak alig múltál ötvenéves. És sikerült meggyőznie őt. Ha elvált, hát Istenem, minden hétre jut egy válóper, ha kiszabadul a pszichiátriáról, majd újra megnősül, és még lehet, hogy gyereke is lesz. Szóval áltatta Weller, de máskülönben ezt komolyan gondolta, mivel úgy átélte Demeter bácsi szerencsétlen sorsát, hogy a tulajdon meséjét is elhitte a végén. Jó barátok lettek. Sőt, Weller a legjobb barátai között említette Demeter bácsit. Aztán eljött hatvannyolc, a komcsi rezsim, ha nem is szűnt meg, de igen megváltozott. Demeter bácsit augusztus elején engedték ki a pszichiátriai osztályról. Ellenőrzésre hetente egyszer kellett járnia, de mindent rendben találtak. Nyolc- van-kilencven százalékban meggyógyult, legalábbis ő így mondta büszkén, mert természetesen nem vezettek a gyógyulásról semmilyen százalékos értékelést. Minden nap együtt voltak Wellerrel. Együtt nézték a füvet, ahogy nő. Ezt persze képletesen mondom, mivel annyira megbarátkoztak, hogy talán egymás gondolatát is kitalálták
