Irodalmi Szemle, 2014

2014/5 - N. Tóth Anikó: Az olvasás felettébb szükséges voltáról (beszélgetés Tőzsér Árpáddal, Grendel Lajossal és Mizser Attilával)

sen meghatározta az olvasmányélményeimet (azóta is szeretem a könyveit). Már akkor Erdős Virágot olvastunk, azt hiszem, Térey is téma volt, és Garaczi. Ugyanakkor olvastam - bár ezt eléggé furcsa mondani itt, így - az itt, mellettem ülő urakat. És még egy szerző hatott erősen, ez később a szakdolgozatomban is visszatért: Hajnóczy Péter. így kialakult egy csapásvonal.

GL: Amely mentén író lettél.

MA: Pont azt akartam mondani, hogy költőként indultam tulajdonképpen, de amikor leírták valahol egy folyóirat végére, hogy költő vagyok, onnantól csak prózát mertem olvasni. Elég korán lettem „folyóirat-olvasó”, próbáltam kideríteni az évszámok alapján, hogy kik lehetnek a pályatársaim, hol tartanak éppen. Én nem jártam gyakran irodalmi társaságokba, de a folyóiratokat olvasva megpróbáltam a kortárs irodalom ütőerén tartani az ujjamat.

□ NTA: Elhivatott olvasókból aztán hivatásos olvasókká váltatok, merthogy mindenkinek van közületek hosszabb-rövidebb ideig tartó szerkesztői múltja, sőt Attilának jelene is. Folyóiratoknál, könyvkiadókban dolgoztatok. Milyen érzés kéziratokat olvasni, bábáskodni a megjelenő szövegek születésénél?

TÁ: Már egyetemistaként bekerültem az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Akkor persze még nem szerkesztőként, hanem többnyire csak recenzensként foglalkoztattak. Az Irodalmi Szemle 1958-ban indult, s tulajdonképpen akkor indult a mi költői nemzedékünk is, antológiánk, a Fiatal szlovákiai magyar költők szinte egy időben jelent meg az Irodalmi Szemle első számával. Emlékszem, hogy az első könyv, amit Dobos László, az akkori

főszerkesztő recenzálásra a kezembe nyomott, Franz Werfel Nápolyi testvérek című regénye volt. Lelkiismeretesen megírtam róla a kért ismertetést. A második harci feladat egy kézirat megszerkesztése volt. 22 évesen, elég korán kezdtem tehát idegen kéziratokkal ismerkedni. És rájöttem, hogy szerkesztő is van a világon, megtudtam, hogy mi a feladata, hogy a szerkesztő, ha jól végzi a dolgát, tulajdonképpen társszerző, csak nem nevezik néven, nem írják ki a címlapra a nevét. Később valóságosan is szerkesztője lettem az Irodalmi Szemlének, s akkor már egyre inkább robotnak éreztem a szerkesztést. Az ’50-es évek második felében tértem el radikálisan a korábbi magyar irodalmi élményektől, és fordultam a világirodalom felé. A középeurópai tájékozódást az Irodalmi Szemlének köszönhetem. A szerkesztőségünk a Szlovák írószövetség épületében volt, és azok az íróvendégek, akik a Szlovák írószövetséget meglátogatták, rendre benyitottak a mi szerkesztőségünkbe is. Azt kell mondanom, hogy így szinte az egész közép-európai irodalmat személyesen ismertem, a cseh Vilém Závadától a lengyel Tadeusz Rózewiczig. Ebből az időből származik a közép-európai avantgárd iránti érdeklődésem, a cseh, lengyel, szerb-horvát költészetet fordítani is kezdtem. A hatvanas évek szabadabb légkörében jött aztán a nyugat-európai irodalom. 1963-ban zajlott a csehországi Liblicében a Kafka-konferencia (addig Franz Kafka Csehszlovákiában szinte tiltott író volt), s onnantól kezdve zuhogni kezdtek ránk a nyugati irodalmi hatások. Számomra ez a gátszakadás elsősorban az Eliot, Ezra Pound, Henri Michaux, René Char költészetével való ismerkedést jelentette. Az élmény olyan letaglózó volt, hogy hatásukra majdnem abbahagytam a versírást. Úgy éreztem, hogy amit addig írtam, nem versek voltak, hanem gyermekmondókák.