Irodalmi Szemle, 2014
2014/5 - Kabdebó Tamás: Vándorlások (novella)
na - teste, amikor hajnalonként ellepte a pirkadat. A Modern Art Gallery kiállítási díját Abu- nak az a festménye nyerte, amelyen Leila szárnyakat kapott: vörös íbiszként pompázott rajta. A festő maga nem tudta magáról, Ham híve volt-e, a Fatalé, esetleg Al-Kaida-szimpa- tizáns. Mindenesetre előítélettel volt telve Sém utódai iránt, akik pedig Hammel egy tőről fakadtak, persze nem egy Tóráról. A díjat megosztották, Leila része elég volt egy London-New York-Louisiana repülőjegyre. Abu így búcsúztatta: „Dicséretes az ambíciód, de ne feledd el a hivatásod.” A városban buszra szállt, és kora délután megérkezett az Oliver Garden egyetemi campusra. Ott átöltözött. Utazótáskájába tette úti kosztümjét, és elővette a csicsás buliruháját: a fehér pamut vászonból összeállított csillagfonatú áttetsző csodát. Bartlett bekapcsolta elektromos taposómalmát. Öt percet gyalogolt rajta, tíz kilométeres sebességgel. Aztán jött az expander. Levetette mellényét, ingét, nadrágját, és azon pentelyben, azaz alsónadrágban kinyomott az expanderrel egyszeriben huszonötöt. Komolyan vette álló- képességének megtartását. Hetente egyszer lejárt a Garden Clubba, ahol fiatalabb srácokkal öklözött. Most is azon járt az esze, hogy a negyvenéves Gabnert másnap sikerül-e lepontoznia. Kopogtak. „Szabad”, mondta Bartlett, „csak előbb fölkapom a ruhámat.” Ki lehet az?, gondolta. „Egy nappal előbb jöttem, mint ígértem”, szólt Leila, és megállt a nyitott ajtóban. Bartlettnek elállt a lélegzete. Ilyen tüneményt - pedig életében sok szép nővel akadt már dolga - még nem látott. A csipkecsillag ruhán átütött az üde teremtés olajbarna bőre. A köldök nyílása - apró lávakút-örvény - szabadon maradt. A jövevény mosolygott, mint egy ifjú hölgy, aki lovagjára lelt. Barna szeme bizalmat árasztott, a másik, a zöld szem, céltudatosságot sugárzott. Bartlett nyelt egyet, leült, majd talpra ugrott. „Tehát Leila, ha nem tévedek, most éppen Londonból?” „Ó, igen. Anglia volt az utolsó állomásom. De feladtam az ottani hónapos szobámat, szállást keresek, és persze állást. Reméltem, hogy ön tud segíteni.” Leült egy pirosán kárpitozott székre, a férfival szemben. Imponált neki annak oroszlánfeje, deresedő sörénye, domború mellkasán a bozót, izmos mancsa az íróasztalon. Bartlett falta az elébe tárulkozó látványt. Leilán nem volt rúzs, hajában fehér orchidea ékeskedett, mely összhangban volt fehér sarujával és cseresznyepirosra lakkozott kéz- és lábkörmeivel. „Ha megengedi, fölöltözöm”, mekegte Bartlett. „Ne fáradjon, meleg van. És amúgy is verejtékcsöppeket látok a homlokán.” Bartlett letörölte, miközben tekintetét le sem vette Leila melléről, melyre, úgy érezte, ráborulna, mint a vadszőlő a szoborra. „Tehát, kisasszony, maga nem esélytelen a gyakornoki pozícióra a Középkelet áramlásai című dolgozatával.” „Ki a riválisom?”, kérdezte Leila, és jobb kezét rátette Bartlett mancsára. Meg is simogatta, leheletfinoman. „Felhoztuk Miss Lao dolgozatát, a könyvelésből. Kilépünk Ázsiából a címe.” A liftben, holott elkerülhető lett volna, egymáshoz szorultak. Bartlett mint egy porszívó, beszippantotta Leila leheletét, és megkockáztatott egy lenge, pilleszárnyú csókot. A könyves-
