Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Kálmán C. György: Majdnem jó (Csepregi János Az amerikai fiú című kötetéről)
(hogy mi is folyik a tanintézményben, azt az elbeszélő szóra sem érdemesíti, teljesen kirekeszti az említésre méltó események sorából). Az olvasó belevonódik ebbe a fojtó légkörű mini-univerzumba, látja a nevetségességét, de azt is, hogy a benne levők számára mindez mennyire fontos. Csupa szerethető, jól megcsinált, átgondolt és nyelvileg is gondosan megformált elem - nem sok hiányzik, mondom, az igazán jó műhöz. Még hozzá kell tenni mindehhez, hogy korántsem kamasz-regényről van szó - vagyis ha a célközönségnek része lehet is a 12-18 évesek korosztálya, nem feltétlenül az ő érdeklődésükre számít a szöveg. Már csak azért sem, mert rengeteg minden változott harminc év alatt, a mai fiatalok már csak némi furcsálkodással, idegenkedve nézik az akkori gondolkodásmódot és annak a világnak a rekvizítumait. Magyarán: a könyv egyszerre keltheti fel az ábrázolt korosztályhoz közel állók, de még inkább az idősebb korosztályok figyelmét. Vegyük akkor most sorra, mi hiányzik. Melyek azok a pontok, ahol mégsem teljesíti a szöveg saját ígéreteit, hol marad alatta feltételezett programjának? Először is: a lendületes, izgalmas, feszültségkeltő történetmondás nem képes az egész szöveget egyetlen nagy ívbe fogni. Nehéz ezt bizonyítani és szövegszerűen kimutatni - de az olvasó élménye mégiscsak az lesz, hogy az első két fejezet és a könyv vége felé a IX-X. fejezet az, ami a két legerősebb pillért jelenti; ezek erős és összefogott részek, ami azonban köztük van, kissé széteső, újra meg újra nekirugaszkodó. Mintha az elbeszélő a kis „fesztávokban” volna igazán otthon, s egy-egy rövid fejezetet tudna igazán felépíteni - a nagy forma szerkesztése nem sikerül teljesen. A könyv hátsó borítója szerint a szerző: blogger. Életrajzi adalékokkal nem szerencsés operálni, mégis megkockáztatom, hogy a blog kisÍZLÉSEK ÉS POFONOK formája az, ami beleivódik a mű szerkezetébe, és meghatározza azt (egyébként: remekül, magas színvonalon). Kérdéseket vet föl az elbeszélői perspektíva is: a következetességgel nincs baj, csakhogy míg ez bizonyos helyeken hátborzongató, hideglelős, módfelett hatásos eszköznek bizonyul (az olvasó pontosan érti azt, amit az elbeszélő még csak nem is sejt), voltaképpen túlságosan kényelmes pozíciót biztosít a szemlélőnek. Mindig okosabbak vagyunk a szereplőknél, mindig fölényben lehetünk, nemigen derül ki váratlan, elhallgatott vagy ismeretlen információ. Nem kell soha meginognunk, bizonytalanságban lennünk, átértelmeznünk az olvasottakat - a mi helyzetünk mindvégig a fölényes „jobbantudóé”: egyes meghatározások szerint a komikum alapszituációja ez, amikor fölötte állunk - tudásban, erkölcsben, kommunikációban, értékekben stb. - az ábrázolt személyeknek, s ezért kinevethetjük őket. Rendben is volna ez - de nem ártott volna a szövegnek, ha legalább olykor felfüggeszti ezt a konvenciót, ha megingatja a nyugalmat, ha megerőltetésre ösztönöz. A figurák megalkotottságával sem lehetünk teljesen elégedettek - a címszereplő Ferin és a főszereplő-elbeszélőn kívül emlékezetes alak nemigen van a könyvben, még ha fenntartom is, hogy (olvasás közben úgy tetszik) az egyes kis-történetek jellemei mindig szépen összeállnak. És még egy - nem egészen mellékes - megjegyzés: noha a szerző a mottóban jelzi, hogy módfelett gondosan megformált, alaposan, mondatonként, szavanként kidolgozott szövegről van szó (és élőnyelvi beszéd imitálására vagy napló-szerű hangvételre éppen így, csakis így lehet esély), azért nem egészen gáncstalan a regény nyelve sem. A kiskamasz elbeszélő a leggyakrabban - persze - helytelenül írja a csakis hallomásból ismert idegen szavakat (együttesek és kultikus figurák neveit) - de 87
