Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - Száz Pál: Faust-mutáció (tanulmány)

Haláltánc, vagy a Halál és a Szépség témája stb.). Esetünkben ez a szemantikai konvenció a holttest és a báb közötti párhuzammal bővül, így az aktus a nekrofília metaforájaként is értelmezhetővé válik. Ezt a múlandó (holt)testet, matériát ölti magára az ördögfigura: a gonosz belebújik az anyagba - ahogy majd Mefisto esetében is láthatjuk nemsoká. A báb/holttest megfeleltetés tér vissza az elcsent láb esetében is. A hajléktalan külsejű öregember, akit először a ház udvarán látunk, egy celofánba csomagolt emberi lábat cipel magával - hogy miért, az csak a film végén lesz világosabb. A főszereplőt elütő kocsi alá bemászva ellopja ugyanis annak kiszakadt lábát - az előző láb nyilván az előző szerencsétlen Fausttá vált Akárkié lehetett. A test és a báb közötti ellentmondás feloldódik.

III. A MAGOK

1. MEFISZTÓ HASONMÁS ÉS PRIMA MATERIA

Mefistofeles a legnehezebben és legsokrétűbben értelmezhető figura a metaleptikus elbizonytalanítás szempontjából. Szereplőként akkor jelenik meg, mikor Faust megidézi. Abból a matériából keletkezik, amellyel néhány perccel a jelenet előtt az alkimista laboratóriumban találkoztunk. Ebből az anyagból nőtt újszülötté szemünk láttára a csecsemő. A főszereplő az athanor, az alkimista edény alatt lobogó lángba fúj, mire elindulnak a kémiai eszközökben izolált természetes folyamatok, s a sötét anyagból az embrióállapotokon végighaladva végül csecsemő alakul. A fújás szimbolikus gesztusként olvasható, a Genezisre utal, ahol Isten életet lehel Ádám élettelen testébe. Ugyanezt az értelmet erősíti a csecsemő felélesztése, amelyben a Gó- lem-motívumra ismerünk. A csecsemő több ember arcvonását felölti, míg végül Faustunk önmaga arcvonásait látja rajta, mintha tükörbe nézne. A csecsemő feje végül koponyává

vált, amely fogait csattogtatva mered Faustunkra, aki mérgében megsemmisíti a művét. Az így visszatér az amorf, heterogén, sötét és kaotikus anyagba, amelyből vétetett. A Genezisből a „porból lettél, porrá leszel” passzussal állítható párhuzamba az epizód. Ugyanezt a párhuzamot használták az alkimisták, amikor a prima materia fogalmát próbálták meghatározni. Maga a fogalom arisztoteliánus gyökerekre vezethető vissza, a középkorban és a kora újkorban (például Giordano Brúnónál) már nemcsak az ősanyagot (archét) látták benne, de az elsődleges anyag paradoxonját: olyan anyagot vagy testet, mely nélkülözi a formát. A príma materia így az élet alapja és eredője, melyből a transzmutáció is kiindul. Mindenben jelen van, ám sosem figyelünk fel rá. Újszövetségi párhuzamban mint „élő kő” (Jézus metaforája lPt 2.-ben) vagy a Jézus-mondások sarokköve jelenik meg („A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletköve lett az életnek” - Zsolt 118,22, íz 28,16, Mt 21,42, Mk 12,10, Lk 20,17, Csel 4,11, Ef 2,20).

Ebben a Faust által félredobott príma matériában ölt testet Mefistofeles, aki sok bizarr külső felöltése után a csecsemőhöz hasonlóan Faust tükörképében állapodik meg. Később az animált anyag helyett maga Cepek maszkírozott arcaként jelenik meg, amely (a mozgás stop motionre vágása, az arc megvilágítása miatt) élettelennek tűnik. Egyik felbukkanása alkalmával pedig még konkrétabban, az öltöző tükrében bukkan fel. Máskor bábfigurává változik, mint maga Faust is. Mefistofeles számára nincsenek határok, minden síkon otthon van, bárhol, bármikor előbújhat, inkarnálódhat, hiszen eleve mindenben immanensen jelen van, mint elsődleges anyag. Ő a metamorfózis arctalan nagymestere, aki bárki arcát maszkként viselheti.

Ebben az értelmezésben a Hasonmás a gonoszt jelenti, aki potensen az anyagban rejlik, mindenben jelen van a világban csakúgy, mint a szubjektumban. Az anyag és a gonosz