Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - Soóky László: Harcos békeidők (dráma)

BiELOKOSZTOLSZKY ÚR: Hát hogyne. Énekelünk, énekelünk, aztán elindulunk egy végtelenül hosszú úton, hiszen addigra már közeleg a hajnal.

Festő cimbora: Már közeleg. Áttetsző ködök lebegnek, fölötte kiterjesztett szárnnyal néhány kopott sirály lebeg.

Bieokosztolszky úr: Ragyog a hajnal, mi?

Festő cimbora: Ragyog. Akkor most kiásom a sírt.

(Hosszú-hosszú csend)

Kartaly úr: Volt kapás?

Kódory úr: Talán volt. Elméláztam.

Kartaly úr: Előfordul.

(Bicskás feltérdel, majd feláll, megkeresi Finta urat, átfogja a vállát)

Bicskás: Azt mondom, Finta úr, hogy sétáljunk. Szeretek magával sétálni... Megengedné, hogy felidézzek néhány sort az ön nagyszerű verseiből?

Finta úr: Idézze fel bátran, de tekintettel a politikai helyzetre, jobb lenne tán azt a semlegesét... Nem baj, ha magázlak? Amióta tudom, hogy te vagy az a másik, arra érzek késztetést, hogy magázzalak.

(Kódory úr és Kartaly úr, szedelődzködnek, pakolnak)

Bicskás: Most miattam nem lett feltámadás.

Finta úr: Nem lehet tudni. Ki tudja, milyen most a világ.

(Bielokosztolszky úr a kis Kató dallamát muzsikálja, s közben egy egészen más versszöveget mond)

Bielokosztolszky úr: (vers) Mögötte Istenke fűzfa paripáján,

Fölötte ördög száll keresztre feszítve.

Mama meg énekel néma zsoltárokat, Sasmadarak útján ér a Golgotára.

Ott virággá lészen, fekete nárcisszá, Pernyehajtó szélben egyre hajladozik

Reggel nap a szirma.

Bicskás: Éjjel holdvitorla.

Finta úr: Hajnalhasadtára mamát gúzsba kötik.

Finta úr: Beretvás kínok közt zuhan rá az alkony.

Bicskás: Halottlátó szemén rigófüttyös pecsét.

(Hosszú csend, Grajszky bácsi zavartan toporog, s amint Kódory úr indulna, mellészegődik) Grajszky bácsi: Azt hiszem... azt hiszem, hogy rólam meg mindenki megfeledkezett... Ön is, a Talapka csendőr is, a sírásók is, a rokonságom is... most föl vagyok támadva, vagy itt állok temetetlenül?

(Kartaly úr egy darabig dermedten áll, aztán elindul a kiásott sír felé)

Bicskás: Ne sírjon, Grajszky bácsi, ez már egy másik dimenzió: bekerítettük magunkat.

(Bielokosztolszky úr halkan muzsikál, félhomályba öltözik a táj, számos civil érkezik a temetőrészbe, felnőttek, gyerekek egyaránt, körülállják, feldíszítik a sírokat virággal, koszorúkkal, gyertyát, mécsest gyújtanak, ez a fény marad s ezek az árnyak)

(végre)

71