Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - Borbély András: Örök hűség (novella)
Borbély András örök HŰSÉG Éppen egy éve történt. A városon koratéli nyálkás lepedék, beköszöntött a szürke évszak. A harmincadik év vége: minden s mindennek az ellenkezője is igaz. Örök hűségre lépni a terep- járós szomszéd sovány macskájával. Nem létező szakállamba gyümölcsfákat ültetni. Eladni a remetei házat, vagy odaköltözni végleg. Derékra tekert kötélen lógni egy korhadt körtefáról. Feltűnően két könyv közé csúsztatva nagyalakú borítékot találok. Nem bontom ki rögtön, főzök inkább egy kávét. Arvo Párt-darabokat másolok a lejátszóba, majd elvonulok a fürdőszobába zuhanyozni, hogy ne halljam. Kávézás közben óvatosan a borítékra sodrom a lenyesett szarudarabkákat. Egy érdesebb darabka beleesik a bakancsba, tudom, hogy szúrni fog, s majd útközben kell kiszednem belőle. Most azonban benne hagyom. Elcsábít ez a nehézkedés, azt képzelem, talaj lesz a lábam alatt. A bánáti város mintha már délen volna. Az alizarin színű épületekről olyan magabiztosan hiányzik egy-egy vakolatfolt, mintha arra számítanának, évszázadok állnak még rendelkezésre a végleges pusztulásig. Megisszuk a hajnali kávét a vonatállomás melletti lábszagú bisztróban, közben próbálok meglepettnek tűnni, ha nem sikerül, könnyedén az álmosságra fogom. Az egész éjszakán át tartó vonatát alatt egy vékonyka regényt olvastam, most az jár a fejemben. Egy nőről szólt, aki halálos betegsége ellenére túl sokáig élt, úgyszólván nem vett tudomást róla, hogy már halott. Az orvosok már két éve tartották halottnak, azután minden egyes nap csak ráadás. Elgondolkodom, hogy az igazság számára végtelenül jobb lenne, ha soha nem derülne ki. Reggelizés közben beszélgetünk. Közben épp olyan távol vagyok saját születésnapomtól, mintha már egy ideje halott lennék. De erről nem lehet mondani semmit E.-nek. Ráadásul nem is a saját ötletem, így semmi oka nem lenne rá, hogy komolyan vegye. Az utolsó pillanatban fogunk taxit a repülőtér felé, pénzt váltok, átadom a jegyeket a borítékból, tudomásul veszem, hogy életemben először fogok a föld fölött repülni. S hogy jelenthetne ez bármit. A beléptetőnél le kell húznom a bakancsot is, a körömszaru még mindig benne van, árnyalatnyi izgalom, hogy nehogy belénk kössenek. De nem tűnik föl senkinek: zavartalan becsekkolás. Kelet-európai turisták vagyunk, hát fölvezető akcióként rögtön lenyúlok egy Velence-tér- képet az első standról, mert tál drága. De még így is órákba telik, míg a kitartóan ruha alá szivárgó decemberi esőben megtaláljuk a szálláshelyet a Cannaregio egyik legszélső csücskében. S a kilátást a nyílt tengerre. Mikor belépek, az arab takarítónő pár másodpercig némán dermed. Mereven engem néz, de közben mégis a menekülő utat keresi a szemével, mint aki mindenre el van készülve. A terepjárós szomszéd macskája ilyen, mikor rajtakapom, hogy kibontotta a szemetes zacskót. De belép E. is, jelenléte valahogy megnyugtatja, átadja a kulcsot, majd elfátyolozott arccal, és mint a por, szinte a kulcslyukon távozik. Számítottam talán titokban valami másfajta megérkezésre? Hogy valaki vagy valami vár majd itt ránk? Vajon melyik óvatlan pillanatban született meg ez az újabb illúzió? 34
