Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - Borbély András: Örök hűség (novella)

Velence szerencsére ebben a pillanatban nem több, mint unalom és mitológia halszagú keveréke. Otthonosabb, mint vártam.

Rögtön az illúzió szétfoszlása után (gondolatban azonosítom egy döglött hallal) fölfedezem, hogy szobánk ablakáról hiányzik az egyik szárny, még így is maradt egy, de azért befúj a szél. Először mozdul meg bennem valamiféle sanda jókedv: Itt kéne maradni örökre. A hiányzó ablakszárny helyett, esetleg érte. Miatta?

A mellettünk lévő szobában húszas éveik elején járó kedves marosvásárhelyi pár lakik, akiket, ki tudja, miért, szintén idecsábított a téli Velence ötlete. A nevükre nem emlékszem. Egyébként nem olyan nehéz kitalálni, mit keresnek itt. Az ártatlanság és a szégyen, a félelem s hiúság váltóáramai, a fiú magabiztosnak szánt beszédkényszere több mint árulkodó: épp csak megtörtént jól előszervezett díszletek közt a defloráció.

A második este a szálláson javaslom E.-nek - nem épp alkalomhoz illő ötlet -, kínáljuk meg lakótársainkat Morbidóval, ez a legolcsóbban beszerezhető szeszes ital Velencében. Majd eldöntjük, együtt élvezni fogjuk a várost. Helyet kapunk egy kocsmában, bort rendelünk, az első kortyok után szó nélkül kisiet a lány, majd látjuk, hogy eszeveszetten hány a Canal Gran- déba.

így aztán győz a szégyen. S menthetetlenné válik ez az este is. A sanda jókedv: kísértés és kegyelem, közöny és halszag eldöntetlenségében.

Napközben valamelyik templomban véletlenül rábukkanunk Szent Luca mintha fahéjdarabkákból összeállított töpörödött múmiájára, arca helyén aranymaszkkal. A meglepetés itt is elmarad, de ez az élmény úgy kiszámítható, hogy mégis fölfejthetetlen. Ahogy a törékeny, maradandóvá lett tagok mozdulatlansága nem vár, sőt nem visel el semmilyen fölösleges hitet, kételyt, magyarázatot. Hozzáíródik a makacsság őstörténetéhez.

Egyértelműsége és érthetetlensége ahhoz mérhető, ahogyan a néger koldusok arckifejezése nélkülöz mindenféle csodát vagy reménykedést. S épp ez lesz kihívó rajtuk, ahogy már-már lekezelő fölénnyel mondanak le előre a turisták adományairól.

Vagy ahogyan a fej nélküli klasszikus szobrok márványerezete, az elmosódó sárgás vagy rózsaszín rétegek, az idő geológiai távlatai azok, amik kárpótolnak az effajta művészet arányainak közhelyességéért.

S minthogy nem felejtem el, az ilyen ünnep emlékezetes és intim tévedésekre is alkalom lehet, föltűnik, hogy E. valamilyen rejtett szándékkal közeledik felém. Épp csak megfordul a fejében, de tudom, a helyszín valószerűtlensége megerősíti, hogy engedjen kockázatos vágyálmának. Mert mintha nem tartoznánk most a valósághoz. S hogy azt mondhassa majd magának: az alkalom ereje, a kivételes pillanat... Nevetséges köhögési rohamok és váratlan megszakítások következnek, de sikerül jóvátenni az óvatlanságot, mikor gyanút fogok, hogy lenne kedve Velencében, harmincadik születésnapom alkalmából gyereket foganni tőlem.

Hajnalban kelünk, otthonos, ahogy a reggeli verőfényben látszanak az Alpok hegyvonulatai és a szürke tenger, pedig ebből a nézetből először látom. Olcsó halkonzerv s a sirályok borotvaívei, varratok egy fehér és halott testen. És a varratok alatt felgyűlt valamennyi nyálka.

Ó, én semmire sem vágyom. De most szeretnék pár évre itt maradni, egyedül egy félreeső szobában, ebben a nem élő és nem halott városban, ahol minden díszlet és percnyi pótboldogság ellenére azért érezhető az építőanyagként használt kopottas terméskő kevéske meghittsége. Amin megtörnek a tenger szennyes támadásai is. S hogy a szűkös utcák, sikátorok