Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - „A valóság mintha újra szót kérne” (beszélgetés Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című kötetéről)
önmagában is erősnek tartjátok-e ezeket az elbeszéléseket. R. J. T.: Tamás nagyon pontosan fejti ki az előszavában, hogy a jog, az egy sajátos nyelvi valóság, hogy innen érdemes közelíteni. Ebben a megközelítésben benne foglaltatik a jognak és a jogtalanságnak egy olyan képlete, amely a valóságra ráült, mintegy helyettesítette azt, tehát létezett egy beszélt, írott hazugságvalóság, amelyen belül megpróbál valaki a jog-jogtalanság, igazság-igazságtalanság koordinátáiban rendet teremteni a maga művészi eszközeivel. De látja, hogy valójában ez reménytelen vállalkozás, sőt, gyakran nevetséges dolog. Tehát végig ott van az a belátás, hogy „ezt én nem tudom befogni, nincsenek erre eszközeim”, de közben az is végig benne van, hogy az emberi létnek ilyen körülmények között az az egyetlen méltóság- teljes lehetősége, hogy mégis megpróbálja. Tehát hogy a művészi feldolgozás, egyáltalán a feldolgozás, a közzététel az egyetlen módja annak, hogy ezt el lehessen viselni, hogy ezzel valamilyen módon szembesíteni lehessen önmagunkat és az olvasókat. Nem kapja meg azt a fél liter tejet egy fűtő? Innen indulva eljutunk odáig, hogy ez a fűtő az egész világot akarja fölmelegíteni önnön meztelen testével, tehát viszonylag kis szövegtéren belül eljutunk a fél liter tejtől egy világot átfogó vízióig. A nagy jógi légzésben egy szerencsétlen, határszéli, intézeti beteg esete nyomán tömegek vonulnak az utcára, tüntetés lesz, forradalom lesz. Kitör Magyarországon a forradalom, mert ez egy olyan jogsértés, ami az emberiség számára tűrhetetlen. Hajnóczy ún. Márai-novelláiban is vízióvá válik egy egyszerű borotválkozás vagy egy fogkihúzás is, mert az emberi megaláztatásnak és jogtalanságnak a szélső határáig juttatnak el. Hajnóczy ennek nagymestere volt, ezekben a banális pillanatokban megragadni a teljes körű jogtalanságot, ö az, aki ennek az egésznek a groteszkségét a leganalitikusabb módon meg tudta jeleníteni pici szövegekben is. Az elkülönítő ’75-ös szövegéből a Folyamatos jelen című radikális és nagyszerű szociográfia-antológiából (ami Berkovits György érdeme) a cenzúra kivette azt az utolsó passzust, ami arra vonatkozott, hogy így megy ez az egész országban... D. R: Tamás, szerinted mennyire erős ez a három elbeszélés? N. T.: Mielőtt válaszolnék, egy pillanatig hadd kapcsolódjak az elhangzottakhoz: pontosan ez a különleges ereje (az egyik ereje) Hajnóczy prózájának, hogy a színét és a visszáját is meg tudja írni. Sajátos feszültséggel bírnak ezek a szövegek. Egyrészt: ott a kolhászi küzdés és ennek az abszolút végig vitele. (Ezt nevezte Ruldolf von Jhering, a XIX. század egyik legnagyobb jogtudósa Rechtsgefühlnek, igazságérzetnek és jogérzéknek, ami később Kolhász Mihályt is vakká és bosszúállóvá teszi. Ugyanez megvan a Hajnóczy-hősökben is. Rengeteget kellett a jegyzetek összeállítása során nyomozni, és volt olyan személyes ismerőse Hajnóczynak, aki azt mondta, hogy Hajnóczy komolyan gondolta: egy pohár tejért el lehet menni a végsőkig.) Ugyanakkor:: ezekben a szövegekben én mindig azt is érzem, hogy mindennek a lehetetlensége és az egész lehetetlen helyzet groteszk szemlélete is pontosan ott van. Ami pedig a külön zsenialitása: ha létezik valaki, aki az 1970-es évek Magyarországának a nyelvét tökéletesen beszéli, akkor az Hajnóczy. Talán Petrinek vannak még versei, amelyek ugyanezt tudják: az ő írásaik annak az egész korszaknak a legtökéletesebb nyelvi lenyomatai. Petrinek van egy esszétöredéke, A politikai költészet a nyolcvanas években, ahol azt írja, hogy az lett volna a célkitűzés, vagy annak kellene
