Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - „A valóság mintha újra szót kérne” (beszélgetés Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című kötetéről)

kizsuppoltak onnan, ahol lakott, és bedugták egy zárt intézetbe. 1980 augusztusáig megvan az összes létező irat, levél, ami az ő sorsához kapcsolódik, és ugyan soha nem merném azt állítani, hogy A parancs századosáról lenne szó, de mégis: adott egy ember, aki ül a sötétben, leveleket ír, vár valamire éveken keresztül, mindenkivel levelezik, hivatalokkal, a kirendelt gondnokával, hogy ő innen menjen ki, akár csak menjen vissza az előző otthonába Szentgotthárdról, és vár és vár és vár. Hajnóczy ezeket az anyagokat valahonnan összegyűjtötte, valahonnan megkapta. Hogy honnan, kitől? Attól tartok, kideríthetetlen. Olyan, mint egy megíratlan szociográfia, amihez Hajnóczy egyetlen kommentárt nem fűzött. Summa: a hagyatékban rengeteg izgalmas szöveg akad még, ám ezekkel rendkívül körültekintően kell bánnunk.

R. J. T.: Tamásnak az érdemei nemcsak azért méltathatóak, mert a szöveget, amelyen nagyon-nagyon sok igazítani-, javítani-, rendezgetnivaló volt, példásan rekonstruálta, a szónak szellemi értelmében is restaurátor volt, hanem azért is, mert egy önálló műfajú könyvet tett le az asztalra, könyvművet, mégpedig olyat, amelyre - egészen bizonyos vagyok benne - Péter is áldását adná. Ebben ott a helye, valóban, a korábbról már ismert elbeszélésnek, a Karosszék kék virággal című írásnak, s ott a helye egy ikerdarabnak, A nagy jógi légzésnek, amely a hagyatékból most lát napvilágot először. És persze a Jelentésnek, amelyet Tamás kiváló érzékkel illesztett a kötet végére, igazi lírai epilógus ez, amelyben egyperces novellává válik egy talált tárgy. Nagy Tamás szerkesztői figyelme kiteljesítette a történetet, előttünk egy ember, történetesen író, aki egy elmeszociális otthon jogtalanságairól riportot készít, és élményeinek örökre foglya marad. Tamás érdeme az is, hogy nem egyszerűen előszót írt, hanem

nagyszerű kísérőtanulmányt, vagy akár kísérőesszét is mondhatnék. Nagyon-nagyon jó érzékkel és nagyon finoman nyúlt ennek az anyagnak az irodalmi vonatkozásaihoz. Arra ösztökéli az olvasót, hogy elinduljon ebben a régi-új labirintusban, amely először picit riasztó is lehet, hiszen tele van hivatali levelekkel, egykori Esti Hírlap-riporttal, bírósági anyagokkal, amelyek azért nem minden sorukban olyan hallatlanul érdekfeszítőek. De ha elindul az ember, mint egy Kafka-hős, elindul ebben a labirintusban, egyszer csak a végén eljut ahhoz, amit Hajnóczy ebből mint szépíró profitálni tudott. És közben persze ott a lélegzetelállító szociográfia, amely nemcsak a rendszerváltás előtti világunkról szól.

Egy mindig elmaradó kritikai kiadás részbeni pótlása is ez a könyv. A Cserjés Katalin vezette Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely emberileg és szakmailag egyaránt lenyűgöző munkát végez, íme, egy szép bizonyítéka itt az olvasók asztalán. Egyébként nem mondhatjuk, hogy a magyar kiadók nem tartják meg a szavukat: végül is a Magvető ’81-ben elfogadta a kéziratot, és 2013- ban már meg is jelentette.

D. F.: Említetted a három elbeszélést a kötet végén. Ezeknek a szövegeknek hol van a helyük a Hajnóczy életmű egészét nézve? Mennyire erősek önmagukban? Erősek-e, vagy inkább azért fontosak, mert Az elkülönítő történetét úgymond illusztrálják szépirodalmi formában? Esetleg az a legizgalmasabb bennük, hogy általuk betekinthetünk egy írói műhelybe, nyomon követhetjük, hogy egy szerző milyen formákat próbálgat? Tudjuk, hogy film lett volna az anyagból eredetileg, aztán riport, utána jöttek csak a szépirodalmi verziók, illetve a szociográfia. így ebben az esetben nagyon pontosan ráláthatunk, hogy egy író hogyan próbál feldolgozni egy anyagot. De a fő kérdésem az volna, hogy