Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - „A valóság mintha újra szót kérne” (beszélgetés Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című kötetéről)

legpontosabban adj vissza? Vagy törekedtél egyfajta lekerekítésre, a szöveg „lecsiszolásá- ra”? Milyen sajátosságai voltak ennek az első, nyers változatnak?

N. T.: Meglehetősen furcsa szövegegyüttes volt. Nemcsak a története, maguk a papírok is. Rendelkezésre állt egy kartondoboz, benne hatalmas kézirathalom. Én ezt eredendően csak azért vettem át a Hajnóczy Műhellyel együtt dolgozva, hogy őrizzük meg az utókor számára. (Reményi Jóska szerintem rendkívüli és bölcs döntést hozott, amikor úgy gondolta, hogy az egész hagyaték kerüljön a Műhelyhez, mert annak semmi értelme nincs, hogy egy irodalmi múzeum polcain vagy akármilyen levéltár polcain porosodjon, és soha ne legyen belőle semmi.) Az eredeti célkitűzés annyi volt - s ezt a Műhely nagyjából- egészében teljesítette is, bár még nem zárult le a folyamat -, hogy az összes kéziratot digitalizáljuk. A hagyatékban rengetegféle szöveg található, mérhetetlen mennyiségű töredék, vázlat, kezdemény, borzasztóan izgalmas anyagok. Hogy ebből mennyi publikálható, mennyi nem, az nyilván mindig döntés kérdése. Az elkülönítőé meglehetősen kaotikus kéziratanyag volt, egy teljes nyár, négyszeri nekifutással, ment rá arra, hogy egyáltalán felismerjem, mi mihez tartozik ebben a szöveghalomban. A kiindulópont az a 201 oldalas gépelt kézirat lett, amit a Magvető Kiadónak 1981-ben Hajnóczy beadott, és amit ők elsüllyesztettek az íróasztalfiókjukban (annak ellenére, hogy az előleget kifizették), s amiért Hajnóczy özvegye küzdött aztán két és fél éven keresztül, hogy visszakapja. Majd lépésről lépésre kiderült, hogy az említett kartondobozban minden ehhez kapcsolódik. Az eredeti magnófelvételek leirata Hajnóczy kézírásával, dokumentumok, újságkivágások, a szentgotthárdi otthonból érkező levelek, olvasói levelek, amelyek a 168 óra című

műsor 1975. novemberi - országos botrányt kirobbantó - adásaihoz kapcsolódtak stb. Megvolt minden, csak káoszban, amihez nagy mértékben hozzájárult az - és ez fontos az alkotói folyamat szempontjából -, hogy Hajnóczy láthatóan újra és újra elővette és átrendezte az anyagot, átszámozta, átírta, húzta stb. (Tehát az, amit ír a szociográfiában, hogy kizárólag stiláris változtatásokat hajtott végre az eredeti magnófelvételek szövegén, erőteljes understatement.) S mindez azért fontos, mert nyilvánvalóvá vált, hogy azzal az életművel párhuzamosan, amit mi Hajnóczytól ismerünk, végig foglalkozik ezzel a szöveggel. Ezért gondolom azt, hogy ez az életmű egyfajta láthatatlan alkotmánya: mindazoknak az értékeknek, elveknek, attitűdöknek a foglalata, amelyek mozgatják egyébként a szépírói életművet. A szerkesztői elv az volt, hogy minél pontosabban, amennyire ez csak lehetséges, rekonstruáljam, amit Hajnóczy Péter megírt és összeállított. Ugyanakkor - és itt kezdődtek a nehézségek - ez nem volt egy végsőkig csiszolt verzió. Hiába írta, számozta, újraírta, újraszámozta, hiába gyűjtötte, rakosgatta, rendezgette stb. - nem volt még kész, és nyilvánvalóan ő maga is tudta, hogy amennyiben esély nyílik a megjelenésre, még szerkesztői munka vár a szövegre. Én ebbe a pozícióba próbáltam belehelyezni magamat, posztumusz, hogyan másként. Nyilván szükség volt apróbb módosításokra, és adódtak zavarba ejtő mozzanatok abban az értelemben is, hogy a mai napig vannak abban a dobozban (most már összerendezve) olyan szövegek, amelyek valamilyen módon hozzátartoz(hat)(ná)nak Az elkülönítőhöz, ám mégsem részei annak. Van például egy teljes dossziényi szövegegyüttes, egy Teleki László nevű - szintén szentgotthárdi ápolt, skizofréniában és oligofréniában szenvedő - férfinak az iratai, akit 1971-ben, az édesanyja halála után, egy rosszindulatú szerződéssel