Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Pethő Anita: „Tisztára, mint egy love storyban” (Veres István Dandaranda című kötetéről)
tívum, mint bármi más ebben a regényben. Az elbeszélő valójában nem akar küzdeni senkiért sem, számára az lenne az ideális, ha postán feladhatná a rendelést, majd átvehet- né a barátnő feliratú csomagot. A partnernek nem kell sem szépnek, sem okosnak lennie, csak rakja elé minden este a vacsorát. Bár lehetőleg legyen távol-keleti. Ali tehát kínai ismerősei tanácsát kéri, akik mintegy jó szatócsként, rögtön tudnak is egy rokon lányt ajánlani. Mivel Szun nem hord a lábán bokaláncot, és legfőképp nem húz rá harisnyát (ez igazán illúzióromboló lenne a fiú szemében), így egymásba szeretnek. Legalábbis a narrá- ció szerint, valójában azonban úgy hatnak a közös jeleneteik, mintha két színész csupán felolvasná a szövegét, de nem játszaná el, a legcsekélyebb mértékben sem szeretné azt az illúziót nyújtani, hogy ők ketten - ha csak szerep szerint is - összetartoznak. Veres István mintha azt a játékot játszaná időnként, hogy a női központi karakterrel bíró szingliregények jellegzetes motívumait kipróbálja egy férfi főszereplővel. A legnehezebb elvonatkoztatni ettől a sejtéstől, amikor a homoszexuális legjobb barát karakter is felbukkan a történetben egy leszbikus nő képében. Marinak, a menő dj- nek egyébként azért lett elege a férfiakból, mert unta a folytonos lelkizésüket. Ismerős, de nem egészen a megszokott módon tálalt mondatokkal találkozhatunk még Ali másik haverja, Amadeó karaktere révén, aki küzd azért, hogy bár emberbőrbe született, mégis szabadon megélhesse tigris identitását. Hogy mennyire a berög- zült-beragadt nyelvi panelekkel dolgozik a szöveg, mutatja az is, hogy csak szándékolt rosszindulattal lehetne bármiféle politikai inkorrektséget felfedezni a szerző részéről, hisz nem a transzneműeket támadja, csupán az unalomig hangoztatott kliséket forgatja ÍZLÉSEK ÉS POFONOK ki kissé eltúlzott, de kétségtelenül humoros módon. Hasonlóképp játszik rá a regény arra is, hogy a közép-európai emberek számára teljesen mindegy, hogy valaki kínai vagy japán származású. Bár Szun nyomatékosan jelzi, hogy a használt alsóneműjüket áruló iskolás lányok a japán kultúra részei, később kiderül, hogy ő is így keresi meg magának a betevőt, bizonyságot szolgáltatva ezzel arra is, hogy vevőköre feltehetőleg ebből a bizonyos különbséget tenni nem képes vagy talán nem is akaró típusból kerül ki. Máskor pedig konkrétan a kínaiakról kialakult sztereotípiákat helyezi más megvilágításba a történet. Nem csupán azáltal, hogy Ali érdeklődésére épp van „raktáron” egy árva rokon kislány, hanem az étterem megnyitása esetében is. Hiszen mi máshoz is kezdhetne, mi másban is lehetne egy kínai istenáldotta tehetség, ha nem egy étterem üzemeltetésében. Van a szövegnek még egy izgalmas jellemzője, ahogy szövegszerűségében sikerül valami nagyon is filmszerűt megalkotnia. Azokról a jelenetekről van szó, melyekben látjuk magunk előtt a vizuális gégékét. Mint például, amikor Ali felfedezi, hogy a fél ország használt bugyit árul a neten, ha nincs is szó szerint leírva, az olvasó könnyen maga elé képzelheti, ahogy a fiúnak épp rajzfilmszereplőket megszégyenítő módon ugrik ki és tapad meglepettségében a monitorra a szeme. Vagy amikor a képzeletbeli kamera épp akkor vált az egyik biztonsági őr menő kocsijára, amikor az egy olajfinomító őrzése során adódó illegális pénzkereseti lehetőségekről mesél, hogy aztán kiváló dramaturgiai érzékkel megjegyezze, ezt a kocsit egyébként nem úgy szerezte. Legvégül érdemes szót ejteni a regény címéről is. A dandaranda egyrészt tökéletesen szimbolizálja a már többször említett 91
