Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Tórizs Eszter: Eösi János Rocinante nyergében (Sándor Iván A futár című kötetéről)

ÍZLÉSEK ES POFONOK

lehetünk nem érzékenyek -, hiszen például a vallási alapon történő megkülönböztetés a XX. század - máig feldolgozhatatlan - borzalmainak előszeleként értelmezhető. Ugyan a regény elsősorban a szabadságharc homlokzata mögé néz, de utalásrendszerén keresztül képes az olvasóval a közelmúlt és a jelen problémáit láttatni.

Jelen és múlt kapcsolatát tárgyalva érdemes kitérni a regény időkezelési technikájára, melyre összességében a lineáris, kronologikus rendű történetmesélés jellemző. Az elbeszélő egyes szám harmadik személyben, az átélt beszéd eszközével követi egy bizonyos reggeltől, a temesvári eseményektől Eösi János sorsát, család előtörténetéről pedig nagyvonalakban az első pár oldalra beiktatott visszatekintő részekből szerzünk tudomást; ami nem csupán arra szolgál, hogy megismerjük a szereplőket és belehelyezkedjünk a regényvilágba. A szokások, a megszokott tevékenységek felelevenítése feszültségteremtő erővel bír, említésük nem (csak) azért fontos, hogy betekintést nyerjünk Eösi János mindennapjaiba, hanem azért is, mert a regénykezdet napja nem ebben a megszokott időben játszódik - a legelső mondat jelzi ezt: „Ezen a napon a szél már hajnalban a cégtábla alá kapott” (7. - kiem. T. E.). Tehát a szél általában nem támad fel korán, ezen a napon mégis. Néhány bekezdéssel később: „Soha nem látta ezt apjától” (8.). Vagy: „Más estéken olvasott” (9.). Már, máskor, más. A múlt, a család története késleltető eszközzé válik a regény jelen idejében zajló feszültség fokozására, és ahol a kettő találkozik, ott kezdődik Eösi János története: „Kilépett az utcára, anyja bereteszelte mögötte az ajtót. Ez volt az a perc, amikor a főtéren gyülekező diákok megtudták, hogy társaik közül a várőrség túszokat szedett” (10. - kiem. T.E.). Ez volt az a jelképes pillanat, amikor már nem a megszokott

időben (a megszokások idejében), és nem is a múltban, hanem a regényidő jelenében indul el János önálló ideje és története. Ennek felismerésével búcsúzik a regény utolsó harmadában Eösi János temesvári ismerőseitől, mikor ismét elhagyja a várost: „.. .azt elmondhatjátok, hogy mi történt veletek, és az ember ott kezdődik, hogy története van” (137.).

Sándor Iván leleménye főhőse kiválasztásában tagadhatatlan, hiszen származása és stigmatizált helyzete miatt kiválóan alkalmas a megfeneklett kelet-közép-európai történelmi viszonyok bemutatására. Apja fél életét bujkálva tölti, Erdőszentgyörgyről kétszer is kiűzik szombatos vallása miatt, majd Ráhelért, zsidó szereleméért áttér egyik üldözött hitről a másikra. Amin a logikus gondolkodás itt megakadna, azt Eösi Ferenc cseppet sem találja megdöbbentőnek: „Az én falumban a szenvedésekkel teli héber történetekben a nép tükröt látott a maga életére, és ha az arc, ami onnan visz- szanézett rá, nem is a sajátja volt, de rokon arc, mint két üldözötté, akik a veszedelem idején összetalálkoztak” (17.). Fia, Eösi János a történet kezdetekor csak egy olvasott, nyitott gondolkodású fiú, éppen a felnőttség határán, aki a külső, az őt körülvevő világból kevés igazi tapasztalattal rendelkezik. Ez pedig több, egymással párhuzamos folyamat műve: jelen van a család, de leginkább János részéről az elzárkózás mint belső folyamat, illetve a kívülről jövő elzártság, bezártság. A családot nem fogadja be sem a tágabb értelmű közösség, sem a zsidó közösség Temesváron, csak egymáshoz tartoznak. Amikor Eösi János elszakad a családjától, egyúttal elszakad az egyetlen közösségtől is, amelynek része, így a cselekmény során legfőbb motivációja a valahová tartozás vágya, történjen ez szülei megtalálásával, vagy egy új közösség általi befoga86