Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)
18 Lásd Jeles könyveit: Büntető század, Főúr, füzetek!, Teremtés, lidércnyomás. 19 Ahogy Pilinszky írja a Beszélgetések Sheryl Sut tonnai című beszélgetésregényében: „Kedvenc gondolatom, hogy a művészet engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, s a valódi dráma (ezt később Weil »füzeteiben« olvastam) drame immobile, mozdulatlan dráma. Olyan mozgás, cselekvés, mely leginkább a csillagok helycseréjére emlékeztet. Vagyis egyszerre mozgás és mozdulatlanság.” In Pilinszky János: Széppróza. Budapest, 1993, Századvég. 160. kólia felől gondolja el a cselekményt. A melankólia oka nem csupán a történet végkifejletében kereshető (habár a Bakkhánsnők utolsó jelenete, Agaué és Kadmosz búcsúja, a görög tragédia fájdalmasan szép kódája), hanem elsősorban bennünk, a mű mai nézőinek világképében. Végtelenül eltávolodtunk már az antikvitás valamennyi eszményétől, elvesztettük a megközelítésre, a megértésre való esélyt. Jeles pesszimista - vagy inkább keserűen tisztánlátó- írásai szerint egy kifulladt kultúra túlélői vagyunk.18 Az emberi civilizáció és kultúrvilág már rég elsüllyedt (gondoljunk Atlantisz mítoszára), vagy ahogy a rendezés is mutatja, hullámsír alatt nyugszik. Az így „betemetett” szereplők voltaképp mind halottak - akik a síron túlról üzennek nekünk, egy számunkra érthetetlen nyelven: hiszen Melis operája végig ógörögül hangzik el (az énekesek is iPod-ról olvassák a szöveget). A kortárs néző, akinek valószínűleg már többé-kevésbé homályos a cselekmény pontos menete, a kivetítőn olvashatja az új fordítást. A teljes elidegenedés érezhető: énekes és szerep, néző és cselekmény között - nem is lehetne ez másképp, hiszen Jeles szerint nem színlelhetjük azt, hogy valóban vannak még nagy, mindenki számára ismert, mindenki által belakható történeteink vagy mítoszaink. Szükségszerű, hogy a lehető legvégletesebben eltávolodjunk a halottaktól, hogy ők legyenek azok, akik - épp az áthidalhatatlan távolság révén - üzenni tudnak felénk. Jeles színháza nem törekszik az illusztrációra: a vetítés által moszatos-romossá változtatott énekesek nem tűnnek emberi alakoknak, főleg mivel mindvégig, csaknem teljesen, mozdulatlanok. „A mozdulatlan színház az egyedül igaz színház” - ezt valósítja meg, Simone Weil és Pilinszky nyomán,19 Jeles színházi koncepciója. Egy ilyen színházban még a legkisebb mozdulat is - mint amilyen az előadás végén Pentheusz lassú előrehanyatlása, bukása- elemi erővel hat. Ez a mozdulatlanság ugyanakkor a melankólia örökké változatlan, kővé meredt, stagnáló idejének a képmása. A cselekvésnek ez nem pusztán a hiányát, hanem a lehetetlenségét jelzi. A melankolikus időfelfogás számára nem létezik az eleven jelen, csak a múlt visszaidézése. A melankolikus alaptapasztalat szerint már mindenen túl 82