Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)

siracusai színházban. Ebben a valóban ősi színházi térben azonban egy sokkal konvencionálisabb előadás született. A színpadi tér itt eleve adott volt: hiszen a görög építészek belekomponálták a színpadot a tájba, mely minden esetben felülmúlhatatlan hátteret nyújtott. Az üres színpadon Ronconi csak néhány kockaszerű követ helyezett el, mintegy a görög épületek (templomok, paloták, szentélyek) romjait jelezve. Ennek az előadásnak a főszereplője Dionüszosz volt, aki a darab elején valóban magányos és szenvedő alakként jelent meg. Ronconi Dionüszoszában nem volt semmi isteni vonás, egy robusztus, fiatal, hosszú hajú férfi volt csupán, aki mintegy ironikus gúnnyal nézte az általa manipulált, őrült vagy őrjöngő tömegeket. Ez az előadás erősen kihangsúlyozta a darab komikumát (különösen a vakon botladozó Teiresziász, az öreg Kadmosz, az éretlen Pentheusz alakjában). A korábbi jelzésszerű díszletek ellenére, az utolsó jelenetben, Agaué valóban egy véres fejjel a kezében rohant be a színpadra, és Pentheusz véres, csonka testét is kiterítették a fehér oszlopromokra. Ebben az utolsó jelenetben, Agaué és Kadmosz kettősében - mialatt Dionüszosz, immár makulátlanul fehér köntösben, távozott - megjelent a valódi emberi fájdalom, az istenek által végleg elhagyott színpadon.

16 Az előadás bemutatóját 2013. október 22-én tartották a Művészetek Palotájában Budapesten (további előadás: 2013. október 24.). - A szerk.

17 Végső Zoltán: Antikvitás és kortárs szellem. In Élet és Irodalom, LVII. évf. 44. szám, 2013. október 31. 24.

A MELANKÓLIA MOZDULATLAN SZÍNPADA

Jeles András a Művészetek Palotájában bemutatott16 Bakkhánsnők-rendezése Melis László operájának az ősbemutatója volt. Az eddig mindössze két alkalommal játszott mű kapcsán már születtek kritikák, melyek az új zeneművet is értékelték.17 Mi jelen írásunkban csupán a színpadi megvalósítás kérdését vizsgáljuk, mely nézetünk szerint legalább olyan radikális újraértelmezése a görögségképnek, mint Melis László zenéje. Az előadás - egyszerre változatlan és folyamatosan változó - színpadképét Jeles megragadó színpadi víziója alkotja: a szereplők csak felsejlenek a színpad elé feszített, áttetsző (vetítő)vászon mögött, melyen az opera során mindvégig tenger alatti felvételek jelennek meg. Ez a rendezés szakít minden korábbi hagyománnyal, mely a Bakkhánsnők tomboló, lázas, eksztatikus, mániákus oldalát vizsgálta, és a mélán-