Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)

szembe. Bergman interpretációjában a saját gyermekét megölő - öntudatlan mámorában szétszaggató - anya lesz a mű valódi, tragikus főszereplője. Agaué utolsó jelenete a „valódi látás”, a belátás pillanata: az elkövetett rém- tettre való ráeszmélés, a tragikus felismerés. Agaué öntudatra ébredése, mámoros agyának kitisztulása egyben az átlépés mozzanata: az illúzió világából a valóság felé. Az előadásban ő lesz az egyetlen, aki valóban meg tudja tenni ezt a lépést: kívül kerül a bolondság világán, túllép az őrületen, még akkor is, ha nyilvánvalóan az üresség, a semmi felé halad.

Szemben az operaszínpadok gyakran túlzsúfolt dísz- letezésével, Bergman színpadi terét egy egyszerű, lecsupaszított, homokkal beszórt térség alkotta, melyet elszórtan nagy kövek határoltak. Ugyanakkor a fényeknek meghatározó szerep jutott: Dionüszosz érkezését kék, a palota lerombolását narancs-vörös, Pentheusz halálát szürke, Dionüszosz epifániáját vakító fehér világítás jelezte. A Bakkhánsnők eredeti, drámai változatának megrendezésekor, öt évvel később, Bergman még ennél is sokkal egyszerűbb, minimalista rendezői elvet alkalmazott: a szinte üres térben a drámai anyag megrázó erejét juttatta érvényre.

Euripidész szövegének hatása alól a mai napig nem tudja kivonni magát a néző, ha igazán, megszállottan figyel. Ezt az egyszerre letaglózó és lenyűgöző erőt a legszokatlanabb módon talán Luca Ronconi 1978-as, prátói rendezése mutatta meg: egyetlen női szereplő idézte- mondta fel az egész szöveget, egy fekete-fehérbe komponált térben, ahol az árnyékok játéka vette át a „fényfestés” szerepét. Ronconi színésznője, monológja során, nem azonosult egyetlen szereplővel sem, hosszú magánybeszédében újrakonstruálta az ősi történetet, újraértelmezte azt. Valódi beavató színház jött így létre, azon kevés néző számára (mindössze huszonnégyen fértek be egy-egy előadásra), akik végigkísérhették ezt a lassú és ünnepélyes, és ugyanakkor kockázatos, bizonytalan végkimenetelű és sikerű elsajátítási rítust. A képzelet színháza volt ez, ahol a színész teremtő képzelete mintegy „fertőzőén”, azaz önálló képzetalkotásra ösztönözően hatott a hallgatókra.

Érdekes, hogy közel negyedszázad múltán Ronconi még egyszer megrendezte a Bakkhánsnőket: 2002-ben, a