Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)

Az „öntőformák széttörésére” tett kísérlet Bergman 1991-es Bakkhánsnők-előadása is, mely valójában ősbemutató, hiszen kortárs operaként (Dániel Börtz zenéjére) rendezi meg a művet. Mindeközben visszanyúl a hagyományhoz is: Dionüszosz - ahogy egykor a görög színházban - maszkot visel. Azonban ez nem a görög „prozopon” (mely egyszerre jelentette az arcot és a maszkot, és amelyet a görög színházi előadásban a színész mindvégig magán viselt), hanem egy ezüstös, fémes csillogású félmaszk, melyet Dionüszosz első megjelenésekor még hord, de már első - emberi, halandó alakban történő - megszólalásakor levesz. A későbbiekben is hangsúlyos szerepet kap a maszk fel- és levétele: így a bakkhánsnők orgiasztikus tánca során lekerül az isten arcáról, de Agaué előtt, a végső felismerés pillanatában, Dionüszosz ismét maszkban jelenik meg. Azonban a maszk alatti istenarc sem tűnik valóságosabbnak: az erősen fehérre festett bőr és fekete ajkak nem mutatnak semmilyen emberi jelleget. Dionüszosz alakját mindeközben egy „hasonmás” is kíséri: egy fehér arcú, fekete ajkú, szarvat viselő (bikaszerű) néma táncos.

Ahogy már Dionüszosz hagyományos maszkja (sá- padt-fehér maszk, hosszú haj) is erősen nőies jellegű volt, Bergman Dionüszoszát is női szereplő játssza: aki egyszerre képes nők és férfiak (Teiresziász, Kadmosz, Pentheusz) megigézésére. Pentheusszal Dionüszosz erős hasonlatosságot is mutat (valóban rokonoknak tűnnek), ugyanakkor Pentheusznak is megvan a saját „hasonmása”: egy ember nagyságú rongybábú, akit a rituális őrjöngés során a bakkhánsnők darabokra szaggatnak. Bergman előadása tehát képileg mintegy megelőlegezi a darabban csupán a hírnök szavai által lefestett rémtettet: a véres és kegyetlen bakkhanáliát. Érdekes újítást jelent Bergman rendezésében az is, hogy a kórus szereplőit erősen egyénid: mind a tizennégy nőnek megvan a saját egyedi sorsa és élettörténete, így a transz egyszerre a kollektív tombo- lás, valamint az istennel való személyes találkozás pillanata. A rajongók között a meztelen arcú Dionüszosz vakító fehér fényben tűnik fel: a bakkhák mind arcra borulnak előtte (lehetetlen az Istennel szemtől szemben állni). Az utolsó szín során lassan kijózanodó Agaué viszont már a maszkos (rejtőző és kiismerhetetlen) Dionüszosszal kerül