Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)
12 Utolsó műnek készült már a Varázsfuvola is, melyet Balassa Péter Csakhamar vagy sosem című tanulmányában az „öregség művészetének” kiteljesedéseként elemez. (In Balassa Péter: A másik színház. Budapest, 1989, Szépirodalmi Könyvkiadó.) 13 Bergman, Ingmar: Laterna magica. Ford.: Kúnos László, Budapest, 1988, Európa. 254. 14 Uo. 253. 15 Uo. 254. ra, egészen a ’70-es évek végére nyúlik vissza, amikor a művész önkéntes száműzetésbe vonulva elhagyja Svédországot, és előbb Párizsban, majd Münchenben rendez. Ezekben az időkben egyre behatóbban foglalkoztatja Euripidész utolsó műve, nem véletlenül, hiszen Bergman a ’80-as évektől kezdve mintha folyamatosan utolsó rendezésére készülne.12 Önéletrajzi műve, a Laterna magica végső fejezeteiben is megjelenik a görög színház záróakkordja. „Euripidész, a darabépítő, idős korában száműzöttként élt Makedóniában. A Bakkhánsnőket írja. Megszállottan épít, falazza egymás mellé a téglákat: ellentmondásokat ellentmondások mellé, hétköznapokat a szertartások mellé. Belefáradt már a moralizálásba, belátja, hogy a játszmát az istenekkel végleg elveszítette. A kommentárok az öregedő költő fáradtságáról beszélnek. De ez nem így van. Éppen ellenkezőleg. Euripidész súlyos szobrai az embereket ábrázolják, az isteneket és a világot kegyetlen és értelmetlen mozgásban az üres ég alatt.”13 Az idézetből pontosan látszik, hogy Bergmant elsősorban Euripidész radikális kivonulása, elkülönülése, vállalt elkülönböződése ragadja meg. Érthető okokból, hiszen a svéd rendezőt hosszú pályafutása során sehol nem érte annyi negatív, teljes meg nem értésről tanúskodó kritika, mint a müncheni Residenz színházban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bergman mintegy provokálja is a vitákat: „kellemetlen akarok lenni, bosszantó és beskatulyázhatatlan” - írja, miközben mindvégig a lehetetlent kísérti és kutatja („az én koromban a lehetetlen nem hagyja nyugodni az embert”14). A keserű tisztánlátás évei ezek, amikor az idős rendező éles kritikát fogalmaz meg önmagával szemben, pontosan látja színpadi rendezéseinek konvencionalizmusát, munkamódszerének mechanizmusát. Változtatni akar mindezen, túl akar lépni saját begyakorolt és biztos formanyelvén. Ehhez fontos inspirációt és ösztönzést jelent számára Euripidész művészi testamentuma, hiszen - ahogy Bergman megfogalmazza - „a Bakkhánsnők arról tanúskodik, hogy volt bátorsága széttörni az öntőformákat”.15 78
