Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)

dő Antikenprojektjének - leghitelesebb megvalósítását. A művészek egy üres, decentralizált térben, egymástól markánsan eltérő, anakronisztikus elemek kombinációját hozták létre: így válhatott az előadás a derridai elkülön- böződés (différance) posztdramatikus színpadi megjelenítésévé. Grüber rendezése elsősorban a jelenkort az antikvitás eszményétől, a klasszikus görögségképtől elválasztó, áthidalhatatlan távolságot hangsúlyozta.

Ez a Bakkhánsnők-interpretáció évtizedekkel később Mathias Langhoff számára is megkerülhetetlen referenciát jelentett, amikor 1997-ben, a Görög Nemzeti Színház felkérésére, színpadra állította Euripidész művét.11 Ezt a bemutatót hosszadalmas, nyolc hónapon át tartó előkészület és próbafolyamat előzte meg. A bemutatóra az egyik legautentikusabb helyszínen: az epidauroszi színházban került sor, a színpadtér azonban itt is, hűen a grüberi előzményhez, anakronisztikus és eklektikus volt. Szemben Grüber csupasz, meghatározatlan, fehér terével, Langhoff egy telített, telezsúfolt, színes térben gondolkodott, melynek középpontját (a darab instrukcióinak megfelelően) Szemeié sírja alkotta. Az előadás egyik nagy újítását a zene jelentette: afrikai, törzsi zenék adták a kardalok alapját. A rituális zene már nem a civilizált nyugati világból vagy annak bölcsőjéből, hanem Afrikából érkezett. Az egész előadásban végig jelen volt egyfajta sámánisztikus, démonidéző jelleg: Dionüszosz első megjelenésekor, meztelenül és bikamaszkot viselve (mely leginkább Klee festményeire emlékeztetett), négykézláb mászott be a színpadra, és egész színpadi jelenlétében végig megőrződött egyfajta bestiális jelleg, mely a természeti népek istenképét tükrözte.

11 Érdemes megjegyezni, hogy erre a rendezésre a Görög Nemzeti Színház először Grübert kérte fel, a korábbi Bakkhánsnők ismeretében, ő azonban más irányú elfoglaltsága miatt nem tudta elvállalni a felkérést.

BERGMAN-VARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA

A Bakkhánsnők talán legjelentősebb újraértelmezője Ingmar Bergman volt, aki a ’90-es években háromszor is színpadra állította a darabot: először kortárs operaként, majd televíziós játékként, végül a stockholmi Damaterben a drámai müvet rendezte meg. Érdemes megjegyeznünk, hogy Bergmannak a mű iránti érdeklődése még korább77