Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)

Nietzsche szemében, egyet jelent a tragédia költészeti formájának pusztulásával (hiszen Dionüszosszal együtt Apolló látomásos, álomszerű művészete is eltűnt a színpadokról). Euripidész korábbi dramaturgiájának győzelmével a színpadokat eluralta az érvelés szókratészi műfaja. A nietzschei végkövetkeztetés szerint a dionüszoszi, tragikus művészet nyomai a későbbi korszakokban már legfeljebb csak a zenében - pontosabban: a zenei disszonanciában - őrződtek meg. Nem véletlen, hogy a Bakkhánsnők színházi újrafelfedezése többnyire vagy zenei átfogalmazást jelent (számos opera született a mű nyomán: H. W. Henze, G. F. Ghedini, Harry Partch, Daniel Börtz, John Buller - Philip Glass), vagy a színházi formák radikális újraértelmezésére tett kísérlet, amely a rituális, kollektív, ősi színházélményhez próbál visszatalálni.

A Bakkhánsnők alapján született meg a ’60-as évek új színházi mozgalmának, a performance és happening lázadó és gyakran kegyetlen dramaturgiájának egyik meghatározó bemutatója: Richard Schechner és az általa vezetett Performance Group Dionüszosz 69 című előadása, melynek hosszadalmas próbafolyamatairól Brian de Palma filmet is forgatott. Az - egyébként a csoport próbahelyén, egy garázsban bemutatott - environment9 esemény kezdő gesztusaként a Dionüszoszt játszó színésznő (!) meztelenül kiállt a nézők elé, és azt mondta: „Jó estét, a nevem Joan Macintosh, és én egy isten vagyok.”10 A valótlanságnak ez a nyűt vállalása, a látszat és a „mintha-színház” nyílt tagadása teremtette meg annak a lehetőségét, hogy az előadás során „valós aktusok” jöjjenek létre, vagyis a közönség megérezze azt, hogy a színházi eseménynek igazi tétje van, hogy valami valóban kockán forog, nem csupán az előadók, de a nézők számára is. A nézők és a színészek között nem volt semmilyen mesterséges, elválasztó határ; nemcsak színpad nem volt, hanem még nézősorok sem, így a nézők valóban tevékenyen asszisztálhattak, az estéről estére változó darab közös létrehozásában. A közönség olyan erőteljes, alakító tényezőjévé vált a közös játéknak, hogy egy esetben az is megtörtént, hogy Pentheuszt - azzal a szándékkal, hogy megmentsék a rituális feláldozás alól, és persze azzal a céllal is, hogy az előadást provokációjukkal még élőbbé tegyék - az előadás során egy diákcsoport elrabolta. Ebben az esetben (annak érdekében, hogy mégse Pentheusz

9 Schechner maga definiálja így az általa létrehozott előadásokat. Schechner, Richard: Environmental Theatre. New York, 1973, Hawthorne Books.

111 Schechner, Richard: Л performance. Ford.: Regős János, Budapest, 1984, Múzsák. 29.