Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Száz Pál: Faust-mutáció (tanulmány)

Emil Radok és Jan Svankmajer Faustja eszmeiségében is közel áll egymáshoz. Ennek fontos megnyilvánulása a bábvezető kezének szimbolikus felmutatása, mely az illúzió és realitás problematikáját sajátos nézőpontból képes láttatni. A báb nem választódik el az őt vezető kéztől, a film a kezet úgy használja, mint a fikció önreflektív gesztusát - a fikció így eleve metafikcióvá válik. Radok esetében a kéz mint szimbólum a sorsot jelenti (ez a narráció szintjén ki is van mondva), Svankmajert pedig saját állítása szerint éppen a manipuláció és a determináció kérdése foglalkoztatta:

„...hogy miről is szól az én Faustom. A manipulációról [...] Faust egész idő alatt »vezetve van«, jelképesen és szó szerint is.... hiszen nem ő maga beszél, a szöveget nyilvánvalóan valaki más írta, és ő pusztán reprodukálja. Mefisztóval való disputája sokkal inkább színház vagy színházi próba, mint valóság. Faust az én filmemben tehát nem romantikus titán vagy lázadó, még kevésbé gonosztevő, ő egy »véletlen« ember, aki hagyja magát a tragikus pózba (szerepbe) manipulálni, és azt alázatosan végigjátssza egészen a keserű végig. Tulajdonképpen bizonyos paradoxonról van szó. Az ember Faustba, a tragikus hősbe (a lázadó Faust) van manipulálva, és e manipuláció ellen nem lázad.” (Svankmajer 2001: 187-188 - Sz. P. ford.)

4. Teátrum mundi

Az élőség hangsúlyozása és a fikció önleleplező trükkjei a metaszínházi elméletek szempontjából is megközelíthetővé teszik Svankmajer filmjét. Az ő Faustja élő ember, színész, aki Faust szerepét játssza. Kosztümökbe bújik, maszkokat vált, a film második felében pedig többször is bábbá változik. A

Faust-adaptációt tehát a filmbeli (bábszínházi előadás, illetve annak próbája keretezi. A filmben elhangzó szöveg egy-egy Faust- adaptációból összevágott kollázs (Goethe, Marlowe, Grabbe, vásári bábjátékok szövegei), zeneként pedig Gounod Faust-operáját használja - mindkettőt kizárólag a metafikció szintjén. Ezt az eltartást reprezentálja a film címe is: Lekce Faust - amely a magyarban csak szinonimákkal adható vissza (Faust- próba, Faust-gyakorlatok, esetleg Faust-lec- ke, s még a „megleckéztetni” frazeológiai használata [„dávat lekce nékomu”] is szóba jöhet).

A színpadi fikció és a valóság közötti átjárás a reneszánsz nagy színházi kultúráiban vált közkedvelt témává a Teátrum Mundi metaforájában. Az identitás-szerep, valóság-illúzió teleologikus kapcsolatának hangsúlyozása, illetve a viszony allegorikus reprezentálása a barokk dráma specialitásává vált. Csak egy példa a sok közül, mely szerkezetében Faustunkhoz hasonlít. Pierre Corneille L'Illusion comique (1636) című darabja a metafikcióval operál, és a diegézis három szintjét különböztethetjük meg benne. A diegézis első szintjén a cselekmény pusztán annyi, hogy Pridamant, aki tíz éve keresi eltűnt fiát, megérkezik Alcandre, a varázsló barlangja elé, akitől azt reméli, megtudja, mi történt a fiával. Alcandre teljesíti kérését, barlangjában látomásszerű képeket idéz elő varázslatával (állítása szerint a szerepeket „árnyai” játsszák), s a darab 2-5. felvonását ezek a képek, a fiú, Clindor életének eseményei töltik ki. Alcandre és Pridamant a továbbiakban ennek a második diegetikus rétegnek lesznek nézői, s szerepük pusztán az inter- mezzóra korlátozódik, a cselekmény alakulása független tőlük. Ám van a darabban egy olyan csavar, amely végül mindent ösz- szezavar. A 2-4. felvonás Clindor életének tíz