Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - TALÁLKOZÁSOK HRABALLAL - Kiss Gy. Csaba: Hrabal Budapesten. Pillanatfölvételek emlékezetből (visszaemlékezés)
TALÁLKOZÁSOK H RABALLAL ténész), Kosa Ferenc filmrendező, Szabó Gábor professzor és Vekerdi László tudománytörténész. A titkárság munkáját Nagy Gáspár irányította, az alapítókat a testületekben Csoóri Sándor képviselte. Amikor 1988-ban a titkárságnak a nem magyar díjazottról kellett döntenie, nem sok vita volt, amint szóba került Bohumil Hrabal neve. Az ő nevét terjesztettük föl a kuratóriumnak. Abban az évben négy díjat osztottak ki: a cseh írón kívül Újszászy Kálmán sárospataki református teológiaprofesszornak, Duray Miklósnak és Janics Kálmánnak. Ha úgy tetszik, annak az évnek volt egy bizonyos felföldi, „csehszlovák” orientációja. Szóvá is tették Hrabalnak rosszallásukat a repülőtéren a követségi „elvtársak”. Nekem jutott az a föladat, hogy kimenjek az író elé a repülőtérre. Szoros volt az idő, ha jól emlékszem, délután hat órakor kezdődött az ünnepség a budai Királyi Palotában, az Országos Széchényi Könyvtár nagytermében. Valószínű volt, hogy taxival sem tudunk időre odaérni. A várócsarnokban pillantottam meg a követségi embereket, akik ismertek, hiszen akkor már nyakig voltam a Magyar Demokrata Fórum szervezésében. Hozzám léptek, s azt kérdezték, beszélhetnek-e Hraballal. Annyit mondhattam, megkérdezem tőle. Hamar kijött az író az előtérbe, kis aktatáska volt a kezében, mintha egy akkurátus hivatalnok érkezett volna személyében Budapestre, nyakkendővel, zakóban, nem látszott művészembernek, inkább békés kispolgárnak. Próbálom visszaidézni, minek szólított. Talán doktor úrnak, mert kérdésére azt mondtam, hogy irodalomtörténész vagyok. Be kellett vallanom neki, hogy szeretnének vele szót váltani. A csehszlovák nagykövetségről. Nem örült ennek. Félrehúzódtam, vagy öt-hat percet várakoztam. Kissé idegesen jött velem a taxihoz. Tudja, azt magyarázták, hogy a szocialista Csehszlovákia két ellenségének adnak díjat velem együtt. Mire fölértünk a nagyteremhez, már elkezdődött az ünnepség. Dugig telve volt a terem, lehettek vagy 300-400-an. Amikor beléptünk, vastaps köszöntötte az írót. Folyamatban volt a díjak kiosztása, kissé izgultam, rám várt a laudáció elmondásának a föladata. Duray Miklós nem tudott eljönni Budapestre, az Egyesült Államokban tartózkodott, laudációját Csengey Dénes tartotta, utána mi következtünk. Negyedszázad távlatából idézem vissza a köszöntő szavaimat: „Itt van közöttünk ismét Bohumil Hrabal. Újra eljött, mint máskor, most sem egyedül. A nagy író teremtett világával együtt létezik, hősei elkísérik mindenüvé, jönnek vele színek, hangulatok, emberi gesztusok. Észrevétlenül utána lopakodnak a Királyi Palota lépcsőin a sörgyári munkások, a harsányan rikoltozó Pepin bácsi, Vladimír, a »gyöngéd barbár«, Hrma gyakornok a kisvárosi vasútállomás forgalmi irodájából, és annyian mások; Prágából, cseh kisvárosokból, életükkel, történetükkel, a maguk esendő mivoltában - ahogy az író őket fölfedezte és megörökítette számunkra, a hétköznapiság és a gyarlóságok mögött is láttatván mindegyikükben, személy szerint, az emberi sokféleség megismételhetetlen, egyszeri esetét, az eredendő jóságot, amely együtt lakozik mindannyiunkban a gonoszsággal. (...) Már-már magyar íróként köszönthetjük, hiszen idestova két évtizede belekerült a magyar irodalom vérkeringésébe, műveinek túlnyomó része megjelent a mi nyelvünkön, nem egy közülük több kiadásban is. (...) És ahogy elbeszéléseiben szól hozzánk, egyáltalán nem szokatlan a mi fülünknek, 10