Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - TALÁLKOZÁSOK HRABALLAL - Kiss Gy. Csaba: Hrabal Budapesten. Pillanatfölvételek emlékezetből (visszaemlékezés)

Két személyes találkozás emlékét eleveníthetem föl. Az egyik a nevezetes dedi- káció volt az EMKE-nél, a nyolcvanas évek közepén. A könyvhét idején akkor is meglehetősen meleg volt. Hosszú sor kanyargóit a mester asztala előtt. Nem akart vége szakadni, jöttek és jöttek az aláírást kérők. Nem tudom már, magyar vagy lengyel interjújában olvastam, hogy külföldi sikereit tekintve főleg annak örül, hogy Lengyel- országban és Magyarországon sok olvasója van. Közép-európai vallomásnak éreztem, mint ahogy azt is, amikor elmondta a Kortársban, hogy hol élne szívesen Prágán kívül, és Budapest szintén rajta volt képzelete térképén. Tanulságosan hívta ki párbajra az ismert magyar-cseh kölcsönös előítélet hagyományát (a „csehül áll” és a „magyarul beszél”, vagyis összevissza, értelmetlenül), amikor több ízben arra hivatkozott - s közben kiálló pofacsontjaira mutatott -, hogy neki föltehetően magyar ősei is voltak. Nos, ama dedikáció alkalmával voltak kíséretében szlovákiai magyarok és persze magyar- országi tisztelői (nem tudnám fölsorolni a jelenlévőket), türelmesen vártuk, míg vége lesz a szertartásnak. Ki is néztük jó előre a közeli Bástya sörözőt az áldomás helyének. Nagyjából a Rákóczi úti Szent Rókus-ká- polnával szemben, a kertből most Tormay Cécile (meglepett, amikor regényét Grendel Lajos dicsérte nekem egy prágai közös reggelinél) mellszobra tekint a vendéglőre, amely rég elfelejtette egykori nevét. Pedig, ha valahol, itt lehetne emléktáblát állítani Hrabalnak, nem pedig, ahogy az interneten lehet olvasni a tréfás ötletről, a Kopaszi gátnál. Díszes és legalább tízfős társaság vonult be akkor az említett söröző csarnokába. Korsónál kisebb rendelés nem is történt a fülledt délutánon. Kisvártatva megjelent

TALÁLKOZÁSOK H RABAI.LAl.

a fekete kabátos pincér a sörökkel és vele egy zakós, nyakkendős úr, akiről kiderült, hogy a vendéglő üzletvezetője. Ő egy más formájú korsóval a kezében állt meg Hra- ballal szemben, és néhány keresetlen szóval köszöntötte, mennyire örvend, hogy az író megtisztelte a Bástya sörözőt, és arra kérte, fogadja el emlékül ezt a korsót. Hogy irodalombarát volt-e a vendéglős, olvasó ember, nem tudom, mindenesetre a következő söröket azután rendre ebbe a korsóba kérte a mester.

Ez alkalommal csupán tanú lehettem, a Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségénél viszont kísérője lehettem az írónak. A Bethlen Gábor Alapítvány a demokratikus ellenállás jelentős intézménye volt. Hat- vankilenc neves értelmiségi civil társadalmi kezdeményezéseként indult, fölhívását 1979 karácsonyára bocsátotta közre. Első alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánná és Csoóri Sándor. Az alapítvány arra a célra született, hogy minden állami hatástól autonóm módon működjék, független intézményként adjon díjakat és támogatást a magyar szellemi élet képviselőinek - beleértve a külhoni magyarokat -, továbbá a közép-európai együttműködés iránt elkötelezett nem magyar személyeknek. Évek múltak el, mire a kommunista hatalom engedélyezte az alapítvány működését. 1986-ban kaphatta az első Bethlen Gábor-díjat Domokos Pál Péter néprajztudós, a csángók kutatója, egy évvel később pedig Király Károly erdélyi politikus és Szabó T. Attila nyelvész mellett Zbigniew Herbert, a világhírű lengyel költő. Az alapítvány kuratóriumának elnöke Márton János közgazdász volt, tagjai: Juhász Gyula történész, Király Tibor jogász, Kiss Ferenc irodalomtörténész (később: Für Lajos tör9