Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - TALÁLKOZÁSOK HRABALLAL - Vörös István: A zseni elszabadulása (esszévers)
TALÁLKOZÁSOK HRABALLAL de ő a magasban lévő ablakot nyitja ki, mintha megértésre nyithatna ablakot még, és szemét a horizontra fordítja, már kint jár, bár még föl se mászott a szabad akarat ablakába, egy nagyvonalú gesztussal magot se szórt a köréje gyűlt sok ostoba emberi galambnak. Aztán a jövő peremén át a jelenbe lefordult és a mélységbe zuhant. Hogy mért pont énnekem kellett ezt látni, és miért nem beszélhettem eddig erről? Száz év nagy idő. A születésekor támadt démonok elhulltak már a világháborúban. Az ő őrangyalát is a frontra irányították tovább, és a kisfiú őrizetlen maradt. Hogy az egyetemi éveit kísérő tanszabadságdémon egy koncentrációs táborban végezte, miután két évig Terezínben színházat csinált, azt már nem is csodálom. A líra démona szállta meg, akár a vérbaj, amit a háborúban mindenki elkap, még a szűz is, de ezt a démont kikezdte a munka, a rossz és hasznos munka unalma. A költői becsvágy amint csillapult, és egy fejét ért súlyos vastárgy ütését is kikúrálva, a világba attól kezdve mindig belelátott egy csövet Hrabal, melyet néha szemétledobónak, néha metróalagútnak, néha lehallgatókészüléknek használt, és csak írt, csak írt, a fantázia hajóján a nyelvi szigor megvesztegetett ellenőrét a Moldván át a cseh tengerpartra kicsalta, hogy ott leüsse, gúzsba kösse, és a szabadság szobra kezébe adja, akár a fáklyát. Ezért nem bejárható már a sokat próbált New York-i szobor-asszony. Hrabal a bűnös mindenért, ami a világban a hatvanas években esett. Hogy szatyorral kezében kiállításra járt a háziasszony, és a prágai színházak előtt még a költők is beálltak a sorba, hogy megválthassák a jegyüket nem az örökkévalóságba, csak egy röpke estére, amennyit az emberi öröm egyáltalán ígérhet. Zseniális olvasók és nézők gyülekeztek egy viccelődő, lassú forradalomra, és ő ahelyett, hogy visszaparancsolta volna a plebszet a kocsmába meg a hitvesi 6
