Irodalmi Szemle, 2014

2014/1 - KULTÚRA ÉS EVOLÚCIÓ - Richard Dawkins újrafelfedezése (beszélgetés Richard Dawkinsszal, Kelemen László fordítása)

lenne, hacsak nem sikerülne valami nagyon szelíd módszert kitalálni. Elvileg nagyon sokféle dolgot meg lehetne változtatni az emberek környezetében, és megnézni, hogy mi történik velük. Fel lehet nevelni gyermekeket úgy is, hogy nem beszélünk velük, és megfigyelni, milyen nyelvet fejlesztenek ki maguknak. Vagy: a közösülésről semmilyen ismeretet sem közlünk velük, és megvizsgáljuk, mire mennek saját erejükből, amikor elérik a szexuális érettséget. Szerintem senki sem kifogásolhatná, ha babákat néhány napig olyan környezetben tartanánk, amelyben a fény nem felülről, hanem alulról világít. Egy kórházban ez könnyen megvalósítható lenne úgy, hogy nem is járna tényleges fénymegvonással.

Ha olyan környezetet biztosítanánk a számukra, amelyben a fény alulról jönne, akkor a szilárd objektumok - az anyjuk arca is - fordítva néznének ki. A gyerekek nem csipegetnek magokat a földről, mint a csirkék, ezért felmerül a kérdés, hogy milyen más jelenségre számíthatunk. Vegyük például a fixációt! Rengeteg kutatás igazolta, hogy a kisbabák olyan dolgokra irányítják a tekintetüket, amelyek érdeklik őket. Azt is kimutatták, hogy ha eléjük teszünk egy arcról készült képet, akkor azt úgy veszik szemügyre, hogy közben megfelelő szögben tartják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a csirkés tanulmányomhoz hasonlót embereken még senki sem végzett.

□ Mennyire tartja fontosnak saját, Az önző gén című művével kapcsolatban W. D. Hamilton rokonszelekciós elméletét, amelyet 1964-ben közölt a Journal of Theoretical Biology című lapban. Megírta volna a könyvet, ha nem merít ötleteket Hamiltontól?- Azt hiszem, hogy Az önző génhez Hamilton is kellett. Akkoriban még nem ismertem George C. Williams írásait, bár valószínűleg elég lett volna, ha csak azokat olvasom el. Mindenesetre Hamilton hihetetlen hatással volt rám. Az önző gén mondanivalója 1966-ban, azaz 10 évvel a könyv megjelenése előtt összeállt bennem, és ez neki köszönhető.

□ Meg tudná mondani, mikor kezdett el foglalkozni olyan kérdésekkel, hogy miért vagyunk, és mi az életünk célja?- Ügy tűnik, erről bővebben kellett volna írnom a könyvemben. Valószínűleg Ox- fordban kezdtem komolyabban foglalkozni ezzel a kérdéssel, de emlékeim szerint már nyolc- vagy kilencévesen is kíváncsi voltam ezekre a dolgokra. Akkoriban főleg az érdekelt, hogy az űrnek vagy az időnek vannak-e határai, vagy végtelenek-e. Az egyetem adta a kezembe azokat az eszközöket, amelyeknek a segítségével részletesebben is átgondolhattam ezeket a problémákat - különösen a biológia vonatkozásában.

□ Az önéletrajzában megjegyzi, hogy a gyermekkorából hiányzott a szkeptikus gondolkodás. Ön szerint a „Mikulás hozza a karácsonyfát” és a hasonló koncepciók károsak a gyermekekre nézve?- Erre a kérdésre nem tudom a helyes választ. Megértem azokat, akik szerint megfosztjuk a gyerekeket a gyermekkor varázsától, ha túlságosan erőltetjük bennük a kételkedést, és a legkevésbé sem vagyok híve annak, hogy elvegyük tőlük a varázst. Ugyanakkor az a véleményem, hogy a valóság sokkalta nagyobb csodákat hordoz. A tündéreket és a manókat nyugodtan fel lehet cserélni a csillagokkal, a galaxisokkal és a mikroszkópban elénk táruló látvánnyal 4