Irodalmi Szemle, 2014
2014/2 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Settenkedés a takarásban (Pavel Vilikovský Kutya az úton című kötetéről)
ÍZLESEK ES POFONOK GYŰR KY KATA L I N Settenkedés A TAKARÁSBAN PAVE L VILIKOVSKŸ KUTYA AZ ÚTON CÍMŰ KÖTETÉRŐL „Tán csodállak, ámde nem szeretlek” - a kiváló szlovák szerző legújabb magyarra fordított művének olvasása közben akar- va-akaratlanul ez a mondat, az anyai ágon szintén szlovák nemzetiségű Petőfi Sándor Kárpátok-ihlette verssora járt a fejemben. Több - s korántsem az én tetszésindexemet tükröző - szempontból. Egyfelől azért, mert Vilikovskÿ kötete arról az osztrák szerzőről, Thomas Bernhardról (is) szól, aki szintén egy hegycsúcs, az Alpokban található Schwarzach kapcsán fogalmazott meg a Petőfiéhez hasonlóan ambivalens mondatot: „Ha az ember állandóan ezt a hegycsúcsot nézi, vagy megbolondul, vagy írni kezd” (10.). Másfelől azért, mert Vilikovskÿ könyvbéli, E/l elbeszélő-alteregója is épp azért látogat el egyik tavaszi kirándulása során az Alpoknak arra a tájára, ahol annak idején a fiatal Thomas Bernhardot gyógykezelték, hogy igazolva lássa az ő (mármint Bernhard) hegycsúcsra vonatkozó megállapítását. Az elbeszélő Bernharddal kapcsolatban rögtön az elején leszögezi - s innentől Petőfi „tán csodállak, ámde nem szeretlek” sora az elbeszélő és Thomas Bernhard kapcsolatára is érvényessé válik -, hogy amikor még semmit sem tudott róla, már akkor titokzatos vonzalmat érzett a szerző iránt, ám - folytatja -, „amikor végül kezembe került a könyve, bosszantóan csalódott voltam. Vagy csak bosszantóan lelkes, nem tudom pontosan. Úgy is mondhatnám, hogy Thomas Bernhard a legkedveltebb nem kedvelt íróm” (10.). Ezt a Petőfiéhez és Bernhardéhoz hasonlóan egyszerre vonzásról és taszításról árulkodó kijelentést bontja ki az elbeszélő, amikor az osztrák szerzőben olyan idősebb testvért lát, akire fel szeretne nézni, olyan hasonmás-figurát, aki a belőle hiányzó tulajdonságokkal bír, ugyanakkor olyan személyt, akit bizonyos személyiségjegyeiért - s ezek paradox módon nem mindig különböznek az önmagából hiányolt tulajdonságoktól - kifejezetten nem kedvel s ironikusan kezel. így arról a Bernhardról, aki itt az elbeszélő olvasmányokból, „szövegből faragott bábujaként” (26.) van jelen, megtudjuk, hogy kivételes alak, akit nemcsak a környezete, de saját maga is kivételesnek tart, tehetségének teljes tudatában lévő művész, akinek egyik kelet-európai írótársától, Ludwigtól származó mondata: „a könyv valósága az olvasó” (95.), elfogadhatatlan lett volna. A könyvbéli Bernhard ugyanis meg volt győződve arról, hogy minden egyes szava önmagában él, minden külső segítség nélkül, azaz számára Ludwig axiómája épp fordítva igaz: „az olvasó valósága a könyv” (101.). Tegyük hozzá, a vájt fülű olvasóké, az irodalmi arisztokratáké, azoké a beava92
