Irodalmi Szemle, 2014
2014/2 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Settenkedés a takarásban (Pavel Vilikovský Kutya az úton című kötetéről)
IZLESEK ES POFONOK tottaké és ínyenceké, akik értékelni tudják BernFiard kivételességtudatából fakadó, különlegesnek vélt művészetét. EhFiez képest az, aki a kötet elbeszélődéként bábut farag belőle, nemcsak, hogy kivételesnek nem érzi magát, de még művésznek sem. Elindul ugyan, hogy megnézze azt a hegycsúcsot, amit Bernhard, de nem is várja, hogy ugyanolyan hatással legyen rá, mint az osztrák szerzőre. Mert ő a történetben csak egy szerkesztő, aki az írásra amolyan fölényeskedő szégyenlősséggel tekint, s aki munkájából adódóan az írói nyersanyagnak végleges, tökéletes formát ad, viszont bár - miközben még ki is mondja a Petőfinél is meglévő szót - „csodálja és csöndben irigyli” az írók, s így Bernhard fantáziáját, valahol meg is veti őket. S mind közül leginkább az osztrák szerzőt, mégpedig tökéletessége, kivételességének tudata miatt. Tehát nem amiatt, mert kivételes, hanem amiatt, mert ezt tudja, sőt, hirdeti magáról. Vagyis a szerkesztő egyfelől vágyna tökéletes művész lenni, másfelől viszont egyértelműen taszítja ez a titulus. Amikor azonban Bernhard kapcsán mindezt így fogalmazza meg: „olyan szeretnék lenni, mint ő, pedig tudom, hogy soha nem leszek” (27.), ez a megállapítás már nemcsak kettejük ambivalens viszonya szempontjából kulcsfontosságú. Hisz a közöttük lévő különbség - tudjuk meg a mondat folytatásából - már nem csak önmagukból fakad: „Nincs mit tenni, szlovák vagyok, és az én koromban már késő az alapvető változásokra” (27.). Azaz a Bernhard-fé- le kivételességérzethez innentől kezdve az osztrák mivolt, az átlagosságérzethez pedig a megváltoztathatatlannak látszó szlovák - bővebben a kelet-közép-európai - lét társul. Az osztrák íróval szembeni ambivalens - látszólag egyedi, individuális - elbeszélői érzések így csak „megágyaznak” a kötet tá- J | gabb összefüggésrendszerének, az általánosan kimondható elveknek: azaz a nemzeti hovatartozásból fakadó tulajdonságok ábrázolásának. Történik mindez úgy, hogy az elbeszélő rögtön a mondandója elején leszögezi, hogy egyébként nem hisz az úgynevezett nemzetkarakterológiában: „Nem hiszem, hogy a nemzetnek vele született tulajdonságai vannak, ez csak egy kényelmes útelágazás a gondolkodásunkban. Ha veszünk egy tetszőleges egyént, önmagában, legbelül nincs benne semmi nemzeti, és a nemzet végső soron egyénekből áll. Genetikailag öröklődnek bizonyos testi és lelki adottságok, a nemzetiség nem velünk született, hanem szerzett adottság”(14.). Mégis, amikor külföldön jár, ahol mindössze Iksz Ypszilon szeretne lenni, ez valahogy soha nem sikerül neki, mert bárhová utazik, az első, ami lényeges belőle, a származása. Mindenki a nemzeti hovatartozásából indul ki, a szlováksága alapján viszonyul hozzá. S ha ez így van - márpedig a saját bőrén tapasztalja, hogy így van, hiába is tiltakozna ellene -, Bernhard kivételességtudata, és a saját átlagosságérzete kapcsán mégis boncolgatnia kell, hogy a két érzetnek mi köze lehet az osztrák, illetve a szlovák mivolthoz. S rájön, hogy nagyon is sok köze van, elsősorban a két nemzet eltérő történelmi hagyományából fakadó köze. Mert amíg az osztrákok a múltjukból - és itt az Osztrák- Magyar Monarchiára gondol - megőrizték a nagynemzeti szervezeti kultúrát, a szlovákok ilyesmivel nem rendelkeznek. Nagy múlt hiányában pedig, amijük van, azt olyan kisszerűnek érzik, hogy inkább nem vallják a magukénak, vagy - s az elbeszélő itt utal a magyarokra is, akiknél ugyanez történik - mindenhez hozzábiggyesztik a 93
