Irodalmi Szemle, 2014

2014/2 - Grendel Lajos: Néhány gondolat... Száz Pál Halott föld, halott lányok című kötetéről (esszé)

Az író ír, az olvasó olvas. Az olvasó olvassa azt, amit az író ír, kronologikusan, egyik mondatot a másikba fűzve. Úgy, ahogy az a novella meg van írva, vagyis XX. századiam De mondhatnám úgy is, hogy a könnyebb felől a nehezebb felé halad, a Minotaurus, tehát az áttekinhetőbb, esztétikailag rendezettebb, az olvasónak viszonylag könnyedebb, követhetőbb felől a kötetet záró Zajig, ami nemcsak az olvasót teszi próbára, hanem a kritikusban is bizonytalanságot kelt. De erről majd később. A Minotaurus, a Foltok a falon vagy Az idegen jól illeszkedik bele abba az irodalmi hagyományba, amelyet tehát XX. századinak nevezhetnénk, melyben egyrészt Hemingway, másrészt Borges állnak őrt, mint a lángoló kardú kerubok. Nagyon jól megírt szövegek ezek, és a humor hiánya sem fekszi meg az olvasó gyomrát, mert, hála Istennek, elkerüli a szerzőt a patetikus modor (ami persze nem minden esetben jó). De a komolyság itt nem komorság. A melodráma távol áll a szerzőtől, ugyanakkor sosem csúszik át lezserbe vagy cinikusba, ez a másik előnye. A komolyságot nem melodramatikusan szenvedi át, úgy komoly, hogy mégis hiteles marad. Még a legjátékosabb szövegre, Az idegenre is jellemző marad egyfajta komolyság. A játékba nem avatkozik be, engedi kifutni, hogy a végén megállapítsa: „De felettem a csillagos ég, és úgy érzem, mindennek helye és rendeltetése van a világban” (58.). Ámen - mondhatnánk némi cinizmussal, de ez csak az öreg író cinizmusa. Mondhatni amúgy is: a newtoni fizika alapszabályai szerint.

Nos, a novelláskötet második részének három novellája ellentmond Az idegenben megfogalmazott törvénynek - legalábbis látszatra. Vagy mégsem, csupán továbbgondolja, némileg leegyszerűsítve, a XX. század megannyi kliséit? A Triptichonban, az Isten nem kíváncsi rádban és a Fényben előlép az eddig háttérben maradt író, sőt, meghatározó lesz a szerepe. Az írás a megírás módjával foglalkozik. Ez az ontológiai fordulat első ránézésre Mészöly Miklós Nyomozás című novellaciklusát juttatja eszünkbe. Legalábbis az író tárgyiasító, a novelláknak minden szempontból a külső látványt felidéző hangulata tekintetében. Ám hamarosan az író szerepet vált, és épp az ellenkezője történik annak, mint Mészöly novellaciklusaiban. Nem a novella végletes elszemélytelenítésének leszünk a tanúi, hanem a Mészöly-novellákban alkalmazottak fordítottjának. Az intenzív személyességnek, ahogy töpreng az író, hogy melyik a releváns megközelítési mód. - A bizonytalanság útja a biztos mód? Mert mi történik, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat anélkül, hogy persze beavatkoznánk az eseményekbe? „És akkor jót teszek a néninek, aki másfél év múlva nem fog megbotlani. De mi van akkor, ha a kőnek azért kellett ott lennie, mert a néninek meg kellett botlania?” (65., Triptichon) No igen, játék az ilyesmi, ráadásul múlt és jövő egybeolvad, mint az igazi játékoknál általában. A játék és a nem játék között csak hajszálnyi rés van, a játék komolyra fordulhat, a fantázia valósággá válhat. Ez bizony nem a Minotaurus Száz Pálja. Nem tudhatjuk, mikor fordul komolyra a dolog. A múltnak csak a jövő ad perspektívát, bármilyen nyakatekert is ez? Egy példa: „Szegény soha nem érte el a hostelt, egy óra múlva combnyaktöréssel ül a Mexikói úti kórház traumatológiáján, egy hét múlva pedig már mindennél jobban gyűlöli a magyar egészségügyi ellátást és adminisztrációt, aztán hazarepül Dél-Kóreába, ahol megpróbáltatásainak részletekbe menő elősorjázása után a nagypapi azt tanácsolja, soha többé ne menjen Magyarországra, vagy úgy általában Kelet-Európába” (77., Isten nem kíváncsi rád).

Az Isten nem kíváncsi rád valóban kiemelkedő novellája a kötetnek. Az Isten nem kíváncsi rád, de nagyvonalú volt, megáldott egy remekművel... Hát, az is valami. Ez a szöveg