Irodalmi Szemle, 2014

2014/2 - Grendel Lajos: Néhány gondolat... Száz Pál Halott föld, halott lányok című kötetéről (esszé)

több szempontból is sikeresen meghaladja a magyar novellisztika konvencióit. A kulcsmondat a végén hangzik el. Mi lenne, „ha ott akkor azt a körtét nem ejti el Juci néni” (89.). Egészen másképpen íródna meg ez a novella. Karol, Agata, Lórántka, Péter és a többiek más felállásban szerepelnének, de lényegében hasonló szerepet játszanának el. Másképpen, de hasonlót. A predesztináció és a szabad akarat feszül egymásnak, de egyik fél sem győz, mert az egész csak játék - jót nevetünk a végén, de ugyanakkor nem csak játék - egy kicsit keserű a nevetés. Körbejárjuk, siránkozunk és ujjongunk, pedig nem mozdulunk el a helyünkről. A játék visszatér a valóságba, és a valóság olykor kiábrándító. A newtoni fizika helyett bekebelezi az einsteini.

Nos, mindez egyetlen novellában összefoglalva. Azt is mondanám: nincs fölösleges sora. Ez az előnye a Fényhez és a Triptichonhoz képest. Ezért előzi meg - kissé patetikusan szólva - mellhosszal ez utóbbiakat. Bár azért a Fény és a Triptichon is a kiemelkedő írások közé tartoznak, új irányt adnak a rövidprózának. A Triptichon variáció a rövidpróza megírására, egyfajta próza előtti (vagy utáni, a fene tudja) próza. Ebben az egy vonatkozásban a Nyomozás-beli Mészöly rokona. (Viszont csak ebben az egyben.) Hogyan írjunk rövidprózát másképpen? Az egyik kulcsmondata a novellának a következő: „A mozgással, a haladással változik a mögöttes tér mezeje ... A szemlélő tehát része lesz a szemléknek” (61.). De ha így van (és meggyőződésem, hogy egyáltalán nem téved a szerző), lehet-e rövid- (vagy akármilyen) prózát írni, hogy ne lehessen viszonylagosnak fölfogni akármilyen írást. Tipikus posztmodern helyzet? Száz Pál végigjár egy-két példaértékű helyzetet, és ilyen borongósan végzi az eszmefuttatást: „Tulajdonképpen semminek nincs értelme. Örök vakságra vagyunk kárhoztatva” (75.). Ma már itt kezdődik a valódi irodalom? Nyitva hagyom a kérdést, mert akár nemmel, akár igennel válaszolok, a kérdés nyugtalanítóan fennmarad.

A Fény ugyancsak próbára teszi az olvasót, holott elég hasonló a kulcsmondata az előző novellához. „A mozgás nemcsak a térben levő helyzetünk megváltoztatása. Az időben változtatott helyünk is mozgás, az, amit csak változásnak nevezünk” (102.). A láttató-tárgyias leírás fokozatosan esszészerű prózába megy át. A II. rész viszont már elég problematikus. Elbizonytalanodik a szerző? Megkísérli az öndefiníciót? Vajon az esztétikum és az öndefiníció egymást kizáró fogalom-e? Nem feltétlenül. Az összhangot kell megteremteni. A Fény II. része ráadás, nyomatékosítja azt, ami már egyszer ki lett mondva. Tehát ekképpen fölösleges? Még markánsabban jelenik ez meg a Zaj című írásában, amellyel, bevallom őszintén, nem tudok mit kezdeni. Ha kihagyom, nem történik a kötettel semmi - a jó jó marad, a kevésbé jó kevésbé jó. Az író és az elbeszélő bezárkózik egy világba, amely éppen a legfontosabbat, az olvasót rekeszti ki. Az írót egy vasfüggöny választja el az olvasótól a Fény II. részében. Az olvasó kint reked az esőben, miközben a lehúzott rolók mögött egy tragédia zajlik le? Vagy egy komédia? „Mi lehet a zajban? Létezés? Megsemmisülés? Öröklét?” (155.) Megválaszolhatatlan kérdések, mert az írójuk sem tudja a választ. Akkor pedig nem értem, hogy minek írta meg. Üresjárat az üresjáratról? Vagy több, de az olvasó bosszankodik, hogy nem érti, mert az író nem is akarja, hogy értse? Vagy pedig teljesen komolyan gondolja azt, hogy „A semmiről szólt volna”?

A Zaj és a Fény II. része olyan rejtélyes feladvány, amely az író számára érdekes lehet, de az olvasót hidegen hagyja. Az író oly mértékben absztrahál, hogy az olvasót vagy felbosszantja, vagy ásít, és leteszi a könyvet. Elismerem, hogy Száz Pál kísérletezik, és a kí80