Irodalmi Szemle, 2014

2014/2 - JAPÁN SZEMLE - Vihar Judit: Halálos szerelem és szívós élni akarás Sindó Kaneto kései filmjeiben (tanulmány)

Az Élni akarok elején a főszereplő idős férfi egy könyvből, Janagita Kunio néprajz- tudós munkájából olvas fel, aki az Ubaisiről, azaz Öregasszonykőről tesz említést, amely az 1252 m magas Nagano megyei Ivaki hegy, vagyis az Ubaszute hegy környékén van. A legenda szerint a hegyen ott hagytak egy öregasszonyt, aki minden akadályt legyőzve végül kővé változott. Janagita szerint erről a helyről először a Kokinvakasú „Régi és új dalok antológiája” (1220-1240) tesz említést az egyik tankában, vagyis rövid japán versben. A 31 szótagból, helyesebben mordból és öt sorból álló tanka a holdfény által megvilágított hegyet jeleníti meg. A tanka, a korai japán költészet legkedveltebb műfaja legtöbbször valamilyen évszakra utal. Ebben a tankában a hold az, amely az őszt asszociálja számunkra, ugyanis a telihold éppen ősszel a legszebb, legfényesebb. Nem véletlen, hogy az ősz szerepel ebben a versben, hiszen ez az évszak az elmúlás jelképe.

Szívmelengető érzés tölti el lelkem, ha Szarasina falva s Ubaszute hegy fölött felragyog a Hold

A legenda később a Jamanba című nó- drámában jelenik meg, melynek szerzője valószínűleg Zeami Motokijo (1363-1443), a nó legnagyobb mestere. A nó, melyet gyakran japán operának is szoktak nevezni, a feudális arisztokrácia kedvelt műfaja volt. Az eredetileg „képesség, tehetség” jelentésű, zenét, táncot és beszédet magában foglaló nó alapja az utánzás, melynek segítségével a színész a nézőben asszociációkat ébreszt fel, érzelmeket vált ki. Mindezek az érzések a közönségben harmonikus egyensúlyba kerülnek. A nó másik jellemzője a júgen, az a szavakkal alig

kifejezhető jelenség, melyet Zeami, aki a nó teoretikusa is volt, a Kadensó című művében így fogalmaz meg: a júgen olyan, mint mikor a tenger hullámain hánykolódó csónakban ülve figyeljük a felhők mögé húzódó vadlu- dak röptét. A nó mélységesen lírai, itt minden illuzórikus, s az egész élet álomnak tűnik.

A nó-színházban egymás után több darabot is adtak elő. Mivel a nóban erős buddhista hatás érvényesül, az ötös szám használata igen jellemző. Egy-egy alkalommal öt darabot adtak elő egymás után. A Jamanba című nó ötödik, záródarabként előadott mű, az ötödik nó-darabban pedig mindig valamilyen démoni, ördögi, gonosz hős szerepel. A jamanba a hegyi öregasszony megtestesítője, nem igazán gonosz lény, hanem átmenetet képez a bóthiszatva (olyan megvilágosult lélek, amely itt maradt a földön, hogy másokat segítsen) és egy démonikus lény között. Erősen érződik alakján az eredendő japán vallás, a sintó természetimádatának szellemisége is. A nóban mindent áthat valami isteni szépség, a dolgokat láthatatlan belső fény világítja be, ez a szabi. A vabi pedig a tárgyak megmunkálásának igényes egyszerűsége. Minden kiegészíti egymást. Az egész világot az ellentétek kettőssége hatja át. Sötét és világos, kilégzés és belégzés, női és férfi, jin és jang. Amikor a legsötétebb jin ponthoz érünk, ott lesz a legvilágosabb. Ha a legvilágosabb pontot érjük el, ott lesz a legsötétebb. „Jó és rossz nem különböznek egymástól. A hamis és az igaz ugyanaz” - mondja ki a Vimalakirti szútra, melyet a japánok a legfontosabb szútrának tartanak. Az abszolút valóság szemszögéből nézve minden dolog azonosnak számít. És ez hangzik el a Jamanba című nóban is Kemenczky Judit fordításában, amikor a hegyi boszorkány eltáncolja a híres kusze táncát:

66