Irodalmi Szemle, 2014
2014/2 - JAPÁN SZEMLE - Dazai Oszamu: Vakságom könyve (novella, Hajnal Krisztina fordítása)
ш- Igen.- Igen? Helyes. - A másik oldalamra fordultam, és újra lehunytam a szememet. Megnyugodtam. Nemrég Macuko jelenlétében a házvezetőnőm felé hajítottam a tűzforró vízforralóedényt. Rajtakaptam, hogy az egyik szegény barátomnak titokban pénzt akar küldeni, és ezt megírta neki levélben, így rászóltam, hogy ne tegyen nekem kéretlen szívességeket. Nyugodt arccal azt felelte, de hát ez az én spórolt pénzem. Feldühödtem. - És a saját magad kedvére gyűjtőd? - kiáltottam, majd a plafont megcélozva tiszta erőből elhajítottam a vízforralót. Ledőltem a karosszékbe, és megláttam Macukót. Ollóval a kezében állt. Vajon engem akart leszúrni? Vagy a háziasszonyomat? Nekem végül is mindegy, akármikor leszúrhat, szóval úgy tettem, mintha nem látnám, háziasszonyom pedig talán észre sem vette. Ennyi elég is lesz Macukóról. Nem akarok róla többet írni. Életem árán is megbecsülöm ezt a lányt. Macuko már nincs mellettem. Hazaküldtem. Hiszen már lement a nap. Beesteledett. Aludnom kell. Már három napja nem tudok elaludni, akármivel próbálkozom is, ezért egész nap álmos vagyok, el-elbóbiskolok. Ilyenkor többször volt már, hogy a háziasszonyom omlott össze helyettem, és hangosan sírva arra kért: - Simogassa a testemet! Ügy biztosan el fog tudni aludni. - Megpróbáltam, de nem ment. Szemem előtt megjelent egy emlék, a szomszéd falu erdejéhez közeli, bogáncsvirághoz hasonló világítótorony fénye. Most aludnom kell. Ugyanakkor, be kell fejeznem ezt a félkész írást is. A párnám mellé készítettem néhány kéziratpapírt és egy 3B-s ceruzát, így aludtam el. A szavak mérhetetlen áradata, mely fejemben ezernyi szikrázó virágként éjről éjre őrült táncot jár, ma valamilyen oknál fogva cserbenhagyott; üresen, mint az égbolt, mikor hirtelen abbamarad a havazás: tehetetlenül forgolódok, miközben szégyenemben legszívesebben a föld alá süllyednék. Lepkehálóval sikerült elkapnom két-hármat az elérhetetlen, messzi égen repkedő világoskék pillangók közül: bár tudtam, hogy üres szavak csupán, mindenesetre megragadtam őket. Az éjjeli szavak: „Dante - Baudelaire - én. Ügy gondoltam, ez a vonal erős, nyílegyenes acélsodrony. Rajtunk kívül senki sem létezik.” „Meghaltam, mégis tovább fejlődök.” „A hosszú életért élek.” „A kudarc szépsége.” „Csak azt mondom, ami fact. Jól tudom, hogy nem tesz jót, amikor éjjel odakint sétálgatok, de túlságosan élvezem. Bambusz sétapálca. (Tudom én, hogy a szomszédok Bambuszbotnak csúfolnak.) Enélkül a séta csak fele olyan érdekes. Mindig megböködöm a telefonpóznákat, megütögetem a növények cserepeit, és lekaszabolom a lábam előtti füvet. Mindjárt a halásznegyedbe érek. Már rég elszunnyadt minden. Hiszen kora hajnal van. Sáros tenger. Papucsostul lépek bele. Csikorgatom a fogamat. Csak a halálra gondolok. Ekkor jön egy férfi, és rám ripakodik: »Hé, te lekvár! Szedd össze magad!« Én pedig azt suttogom: »Én inkább magam miatt aggódnék.« Funabasi városa tele van kutyákkal. Minden egyes dög megugat. Egy fekete riksában utazó gésa halad el mellettem. A vékony függöny mögött hátra fordul. Háziasszonyom hallotta a közfürdőben, hogy két barna bőrű gésa rólam pletykál, augusztus vége óta gyakran lesnek rám. »Legalább huszonöt-harminc gésa tartja jóképűnek! Mi lenne, ha engedélyt kérne a bátyjától és választana egy szeretőt magának? Komolyan beszélek« - mondta a tükör előtt ülve, miközben vékony réteg púdert tett fel. »Ha egy évvel... 20
