Irodalmi Szemle, 2014
2014/2 - JAPÁN SZEMLE - Dazai Oszamu: Vakságom könyve (novella, Hajnal Krisztina fordítása)
mellett feküdni. (Mivel ez szimbolizálja az élet keserűségét.). Amikor - tévesen - kedvesnek és gálánsnak tartanak. A fesztiválok.” Elég is. Amikor hétéves voltam, láttam a helyi lóversenypályán a nyertes paripa győzelemittas pofáját. Rámutattam, és hangosan kigúnyoltam. Ekkor kezdődött minden balszerencsém. Szeretem a fesztiválokat, élek-halok értük, aznap mégis azt füllentettem, hogy megfáztam, és egész nap a sötét szobában aludtam. Na, hány oldal lett? (A szomszéd lánynak diktáltam le monológomat, Macukónak, aki idén lesz tizenhat éves.) Megnyalta a mutatóujját: egy, kettő, három, négy és három sor - felelte. Elég lesz. Köszönöm. Átvettem Macukótól az ötoldalnyi kéziratot, amelyen oldalanként átlagosan harminc hibás vagy rosszul használt írásjegy szerepelt, és minden harag nélkül kijavítottam, miközben csüggedten arra gondoltam: csak öt oldal! Élt egyszer régen egy kísértet Edo2 előkelő szamurájok lakta részén, akit Okikunak, azaz Krizantémnak hívtak, és tányérokat számolt. Akárhányszor számolta is azonban őket össze, egy - csupán egyetlen egy - mindig hiányzott. Én, szívem mélyén, nagyon is megértettem, mit érezhetett a kísértet. Ezúttal, alvás közben egyedül ragadtam ecsetet, és próbáltam írni. Most írok egy kicsit erről a szomszéd lányról, aki itt ül a közelben, könnyedén a karosszékem melletti asztalnak támaszkodik, és a Mohó kívánság című irodalmi magazint lapozgatja. 1935. július 1-jén költöztem erre a vidékre. Augusztus közepe táján történt, hogy beleszerettem a szomszédék kertjében három leanderbokorba. Akartam őket. Átküldtem a háziasz- szonyomat, hogy kérje meg a szomszédékat, adják nekem az egyiket - mindegy, melyiket. Ő felvette a kimonóját, de azt javasolta, hogy mivel udvariatlanság lenne pénzt kínálni, ezért inkább hozzak Tokióból valamilyen ajándékfélét, de megmondtam, hogy jobb a pénz, és adtam neki két jent. Háziasszonyom megtudta a szomszédban, hogy a férj egy magánvasútnál dolgozik, Nagoja környékén állomásfőnök, ezért havonta csak egyszer jön haza. így az asszony és a lánya, aki idén lesz tizenhat éves, kettesben élnek, de az asszony azt mondta, hogy a leanderek közül válasszam ki nyugodtan, amelyik csak tetszik. Háziasszonyom nagyon rokonszenvesnek találta őt. Másnap azonnal megkerestem a városi kertészt, és vele együtt megjelentem a szomszédban. Ragyogó, aprócska arcú, negyven év körüli asszony jött köszönteni minket. Enyhén telt hölgy, barátságos ajkakkal - nekem is rokonszenves lett. Kiválasztottam a három bokor közül a középsőt, majd helyet foglaltam a verandán és beszélgetni kezdtünk. Pontosan emlékszem, hogy ezt mondtam:- Aomori megyéből származom. Arrafelé, északon, ritka a leander. Leginkább a nyári virágokat szeretem. Selyemakác. Mirtusz. Napraforgó. Leander. Lótusz. Aztán, tigrisliliom. Nyári krizantém. Kaméleonvirág. Mindet szeretem. Egyedül a mályvamirtuszt utálom. Dühös lettem magamra, hogy ilyen vidáman ennyi virágnevet csak úgy felsoroltam. Micsoda figyelmetlenség! Innentől kezdve egy szót sem szóltam. Hazafelé odavetettem az asz- szony háta mögött mozdulatlanul ücsörgő kislánynak:- Látogass meg!- Rendben - felelte a lány, és ugyanolyan csendesen követett hazáig, majd belépett a szobába és leült. Biztosan ilyen kedve lehetett. Megbántam, hogy hagytam magam ennyire elvarázsolni a leandertől, ezért teljesen a háziasszonyomra hagytam az ültetést, én pedig a 2 Tokió régi neve. - A ford.
