Irodalmi Szemle, 2014

2014/2 - JAPÁN SZEMLE - Akutagava Rjúnoszuke: Mandarinok (novella, Vihar Judit fordítása)

pontosan ellenirányba indult volna el. Eközben persze folyamatosan és öntudatlanul, mint a durva valóság emberi formába öntött alakja, az előttem ülő kislány járt a fejemben. Talán jelképes értelmű volt a vonat az alagútban, a parasztlány és a szokványos cikkekkel teletűzdelt újság... A megmagyarázhatatlan, alacsonyrendű és unalmas emberi élet jelképét jelentette. Teljesen hiábavalónak éreztem mindent, félretoltam az átlapozott esti újságot, fejemet újból az ablakkeretnek támasztottam, miközben - mintha meghaltam volna - lehunytam a szemem, és elbóbiskoltam.

Néhány perc telt el. Ösztönösen körülnéztem, mintha váratlanul valami megfélemlített volna, s láttam, hogy - nem tudni mióta - az előbbi kislány a szemközti ülést a mellettem lévőre cserélte, s szívós kitartással próbálta kinyitni az ablakot. A súlyos ablakkeret azonban csak nem engedelmeskedett. A kislány remegő arca most már lilában játszott az erőlködéstől, s hallottam, hogy időről időre szívott egyet az orrán, és még lihegett is hozzá. Természetesen ez a kitartás, akárhogy is vesszük, rokonszenvet ébresztett bennem. Persze tudtam, hogy hamarosan a vonat egy újabb alagút bejáratához közeledik, mert az ablakon túl mindkét oldalon hegyek lejtői magasodtak, az alkonyi fény bevilágította rajtuk a kiszáradt füvet. És mégis, mindezek ellenére ez a kislány egyre azzal próbálkozott, hogy kinyissa a szándékosan bezárt ablakot, én azonban képtelen voltam megérteni, hogy miért. Egyszerűen csak puszta szeszélyből teszi, nem tudtam másra gondolni. Ezért továbbra is szótlan szigorúsággal szemléltem azt a két fagy csípte kezet, amint keserves küzdelmet vív az ablakkal, és közben könyörtelenül azért rimánkodtam, hogy soha ne sikerüljön neki kinyitni.

Ekkor azonban a vonat rettenetes robajjal befutott az alagútba, és éppen ebben a pillanatban lezuhant az ablak is, amellyel a kislány próbálkozott. És a négyszögletes nyíláson keresztül betódult a korom a fekete légből, s ettől rögtön fullasztó füst lett, amely sűrű gomolyban betöltötte a kocsi belsejét. Természettől fogva érzékeny a torkom, de most még annyi időm sem volt, hogy zsebkendőt tegyek magam elé, a füst úgy beborította az arcomat, s ettől olyan köhögési roham tört rám, hogy még lélegzetet is alig kaptam. A kislány azonban rám se hederített, kidugta a fejét az ablakon, a sötétben fújó szél megcibálta ösz- szefogott haját, miközben remegve a mozdony irányába kémlelt. Az ablakon túl egyre világosabb lett: már láttam alakját a koromban és a villanyfénynél, s ha kintről nem áradt volna be a hűvös levegővel együtt a föld szaga, a széna és a víz illata, akkor semmi kétség, amint jobban érzem magam, keményen összeszidom ezt az ismeretlen kislányt, és becsukatom vele az ablakot.

A mozdony azonban ebben a percben simán kisiklott az alagútból, száraz fű borította hegyek között kanyargóit, miközben egy szegényes település vasúti átjárójánál haladt át. Az átjáró közelében mindenütt szalmával fedett és cseréppel borított szánalmas külsejű piszkos házak lapultak szorosan egymáshoz, a vasúti átjárónál pedig talán egy bakter integetett, hiszen fehérlő zászló lengett lomhán az alkonyi szürkületben. Amint elhagytuk az alagutat, e sivár vasúti átjáró töltésén túl három vörös képű fiúcskát vettem észre, akik szorosan egymás mellett álltak. Mind a hárman kivétel nélkül pöttömnyi termetűek voltak - arra gondoltam, talán ettől a nyomasztó környezettől. Ruhájuk színe ugyanolyan volt, mint ez a mélabús vidék. Fölfelé bámultak a robogó vonatra, s egyszerre fürgén magasba lendítették karjukat, miközben ártatlan torkukat kitárták, s tiszta erejükből valami érthetetlen üdvrivalgásban törtek ki. És ekkor jött el az a bizonyos pillanat. A kislány fel12