Irodalmi Szemle, 2014
2014/2 - JAPÁN SZEMLE - Akutagava Rjúnoszuke: Mandarinok (novella, Vihar Judit fordítása)
japán AKUTAGAVA RjÚNOSZUKE Mandarinok Borongós téli este történt. A jokoszukai vonat másodosztályú kocsijában ültem egy sarokban, s tétlenül vártam az indulást jelző füttyszóra. A villany már régóta égett a vagonban, de rajtam kívül - bármily meglepő is - nem volt egyetlen utas sem. Amint kibámultam a félhomályba borult peronra, láttam, hogy furcsa módon nyoma sincs egyetlen kísérőnek sem, csak egy ketrecbe zárt kiskutya vonyított fel panaszos hangon időről időre. Különös, de az egész látvány nagyon illett a hangulatomhoz. Fejemben kimondhatatlan fáradtságot és levertséget éreztem: olyan volt, mintha a hófelhős ég fakó árnya zuhant volna rám. Kezem a kabátom zsebébe süllyesztettem, s még arra se volt kedvem, hogy az oda becsúsztatott újság esti kiadását előhúzzam. Ekkor azonban megszólalt az indulást jelző fütty. Fejemet az ablakkeretnek támasztottam, s várva vártam, hogy szegény szívem megkönnyebbüljön, vagyis a velem szemben álló vasútállomás megállíthatatlanul elinduljon hátrafelé. Az előbbinél azonban sokkal zajosabban geták, japán fapapucsok csattogásai hallatszottak a jegyvizsgáló automata irányából, melyeket nem sokkal ezután a kalauz zsémbes hangja kísért, miközben nagy dérrel-dúrral kivágódott annak a másodosztályú kocsinak az ajtaja, amelyben voltam, s egy tizenhá- rom-tizennégy év körüli lány sietve lépett be rajta, mire ugyanabban a pillanatban a vagon megremegett, s meglódult a gőzmozdony. Az ablakhoz csapódó kormos füstben lassan elmaradtak a peron oszlopai, egy ottfelejtett vízhordó kocsi, a vonat irányába valakinek hajbókoló hordár, miközben mind egyre kisebbek lettek, s végül mindannyian el is tűntek a szemem elől. Megkönnyebbült szívvel sóhajtottam fel, miközben rágyújtottam, s csak ezután fordítottam fáradt tekintetemet az előttem lévő ülésre telepedő kislány arcára. Töredezett haját, melyen ápoló olajnak nyoma se látszott, hátul összefogta, arcát hirnlos hegek tarkították, bőre annyira leégett a naptól, hogy már rossz benyomást keltett - egyszóval igazi parasztlány volt. Egy nagy batyu hevert az ölében, nyakára hanyagul egy piszkos sárgászöld kötött gyapjúsálat tekert. Csomagot szorongató vörösre fagyott kezében óvatosan őrzött egy piros harmadosztályú vonatjegyet. Egyáltalán nem tetszett a kislány durva arca. Ellenszenves volt az is, hogy maszatos a ruhája. Végül az ostobasága is bosz- szantott, amiért nem tud különbséget tenni másodosztály és harmadosztály között. Tehát rágyújtottam egy cigarettára, s szórakozottan kiteregettem a térdemre a zsebemben lévő újság esti kiadását, hogy ennek a kislánynak még a létezéséről is megfeledkezzem. Ekkor hirtelen megváltozott a világítás: az újságpapírra külső fény esett, s a hasábok, amelyek eddig alig látszottak, most váratlanul tisztán, kivehetően ott lebegtek a szemem előtt. Mondanom sem kell, hogy a vonat a jokoszukai vonalon oly gyakori sok-sok alagút közül befutott az egyikbe. Bár a villanyfénynél végigfutottam szinte az egész újságot, mégis a világban annyira szokványos eseményekről olvashattam benne, hogy nem sikerült vele csillapítanom a depressziót. A világbéke kérdése, újdonsült házasok, új épületek átadása, korrupciós botrányok, halálozási hirdetések - futott végig gépiesen a tekintetem majdnem minden szokványos íráson, miközben olyan érzéki csalódást éltem át, mintha a vonat, befutva az alagútba, 11
