Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Polgár Anikó: Kilátás a Kronosz Szálló ablakából (tanulmány)
SARKI FÉNY I A finn táj elemei közé (tenger, tó, erdő) alig észrevehetően simulnak be az utazások során (Alpok, Görögország, Róma, Pompeji) tapasztalt jelenségek, a kultúrtörténeti távlat és az utazás elemei segítik az idő- és térképzetek összemosódását. „Görögországi utazásom során egy Kro- nosz nevű szállóban laktam. Ez eszembe juttatta Kronosz aranykori történetét, tizenkét gyerekét, akik közül az egyik Zeusz volt”4 - írja a műveiben gyakran előforduló tizenkettes szám fontosságát hangsúlyozva a költőnő. A tizenkettest az idő- és térképzetek alapjává teszi (ennek érdekében a mitológiai tényeket is módosítja, hiszen Kronosznak nem 12, hanem csak 6 gyereke volt), a költőnő azonban a 12 olümposzi istent az időből (görögül khronosz) akarja eredeztetni, és János apokalipszisének 12 kapujú új Jeruzsálemével is összefüggésbe hozni. Az új Jeruzsálem kapui ugyanakkor az emberi (a női) test kapui is, s a versekben gyakran megszólított te (siná) többnyire egyszerre lehet egy transzcendentális erő (egy istenség, az Isten, Kronosz, az Idő) vagy a kedves is, akihez a csupán kódoltan megírható kapcsolat fűződik. A továbbiakban Mirkka Rekola költészetének néhány olyan mozzanatát szeretném kiemelni, melyek a bezártság, a bezártságból való kitörés, az ajtók, kapuk, ablakok átvitt értelmezése, a határok átjárhatósága köré szerveződnek. 4 „Olin tehnyt Kreikan-matkan ja asunut Kronos-nimisessä ho- tellissa. Se palautti mieleeni kul- ta-ajan Kronoksen tarinan, hänen kaksitoista lastaan, joista yksi öli Zeus.” Rekola, Mirkka: Ke hä joka murtuu. In i. m. 115. 5 „Voi jo kulkea ilman takkia, on niin lämmin. Sinulla on minun puseroni, se jota käytin vain pari kertaa. Puhun sinulle tuttuja sa- noja, ölen sanonut monesti, ölen vieras jo lauseeni lopussa.” Rekola, Mirkka: Tuoreessa muistissa kevät. Aforistiset kokoelmat. 1998, WSOY. 67. BEZÁRVA A SAJÁT ARCBA Lehet-e a másik arca a sajátunk? Megsokszorozódott arcunkban benne van-e a másik? Lehet-e a másik ember számunkra tükör? Lehet-e a tükör kijárat az énből, vagy csak önmagunkba rekeszt? Ezek a kérdések Mirkka Rekola költészetének mélyrétegeihez vezetnek. Verseiben az én határai gyakran elmosódnak, összemosódnak egy másik emberével, s ugyanígy mosódhatnak egybe a mi szavaink és mások szavai is. „Már kabát nélkül járhatunk, annyira meleg van. Az én blúzomat viseled, mely csak párszor volt rajtam. Ismerős szavakat mondok neked, elmondtam többször is, idegen vagyok már a saját mondatom végén”5 - írja egyik aforizmájában. Az aforizma azokra az érzékeny pontokra mutat rá, amelyek az énből a külvilágba, az én-ből a te-be, illetve a saját nyelvből egy 81
