Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Naja Marie Aidt: Bulbjerg (novella, Szőke Zsolt fordítása)
SARKI FÉNY Nedvedzik a rózsaszín, csupasz hús. Felemeli a kezét, és óvatosan megérinti az ajkán lévő alvadó vért. Nyelvét végighúzza a seben, összevonja a szemöldökét, nyögdécsel, és az anyját hívja. „Anya előreszaladt. Szerzünk egy autót, hogy a kórházba mehessünk. Elestél, Sebastian. Az orvosok csak megnézik majd a fejed. Van hányingered?” Finoman bólint. Úgy viszem, ahogy az egész kicsi gyerekeket szokás. Szeme lecsukódik, miközben megyünk. Megpróbálom ébren tartani. Emlékszem, hogy nem szabad aludni, amikor az ember beverte a fejét. Az életéből mesélek rövid történeteket, megkérdezem, hogy emlékszik-e arra, amikor a nagyfiúkkal fociztunk a pályán a parkban, és az egyiküktől kapott egy sapkát? „És hogy amikor a Tivoliban voltunk anyával, nagymamával és Tine nénivel, vattacukrot ettél, a hullámvasútról láttuk a városháza tornyát, meg hogy bepisiltél?” Hangosan beszélek, arra is van gondom, hogy időnként felnevessek, szinte pont azért, hogy megijesszem, mindenáron ébren akarom tartani. Futólépésben haladok. Jóval távolabb magam előtt meglátom Annét, a nagy dombon halad lefelé. Előrehajolva, billegve megy az út közepén. A sok különféle fűfajta minden irányba hajlik a szélben, elképesztően szép itt. A mélyben csillog a tenger, az ég tágas és nyílt. Kellemes kint lenni az erdőből, könnyednek érzem magam, jól vagyok, végre kap levegőt az ember. Énekelni kezdek Sebastiannak. Énekelek és a dombon haladok lefelé, le a meredek, aszfaltozott úton, amely a naptól továbbra is zsíros és puha. Elképesztő vágyam támad rohanni lefelé; nem csupán csábító, de magától adódó egy ilyen domboldalon lefutni, ujjongva, önkívületben, de nem teszem meg. Csak megyek és megyek, hamarosan újra be a szárazföld felé, a főút irányába, Bulbjerggel és a tengerrel a hátam mögött. Sebastian egyre éberebb és tisztább. A nyakamba veszem, hogy láthassa a tájat. És amikor újra Annét keresem a tekintetemmel, nem találom. Majd később tisztán látom a táblát. Gondolj csak bele, mégis ki nyit grillbárt egy ilyen sivár helyen? Gondolj csak bele, mégis hogy mehet? Sebastian észrevesz egy pillangót, majd a karjával csapdos. Megkérdezi, hogy mennyi ideig él egy pillangó. A nap egy pillanatra áttör a felhőtakarón, és egy szúrásnyi melegséget küld rajtam keresztül. A fiam ép és egészséges. Úgy érzem, hogy a dolgok egész könnyedén egyszerűvé és tisztává válhatnak. Ahogy befordulunk a grill melletti udvarra, azonnal meglátom Annét. Egy férfival együtt ül egy pádon. A férfi átöleli, ő pedig a mellkasához szorítja az arcát; úgy tűnik, hogy sír. Megállók. „Anya” - mondja Sebastian. Anne a fejét ingatva felemeli a tekintetét, egy rövid pillanatra ránk néz. Majd újra a férfi testére omlik. A férfi sötét, göndör hajú és erősen napbarnitott. „Anne nincs valami jól” - mondja. A helyi nyelvjárásban beszél, amely nehéz és vontatott, és amelyet Anne és Tine is már rég maga mögött hagyott. „Tudod, a fiam beütötte a fejét, és azonnal mentőre van szükségem.” A férfi lemondóan a fejét rázza. „Telefon” - mondom. Lassan felkel a pádról. „Ki vagy te?” - kérdezi. Lassan, egész lassan felém közelít. „Elmondhatom, Anne férje vagyok, és szeretném használni a telefonod.” Odamegyek a grillbár pultjához. Égett olaj erős szaga csap arcon. „Fene egy férj az ilyen” - hallom a motyogását. Átnyúlok a pulton, és kézbe veszem az ott lelt mobiltelefont. De valószínűleg mögém osont, mert ahogy be akarom ütni a számot, kitekeri a telefont a kezemből. Nagyon közel van, hunyorít, a felső ajka visszakonyul egy kicsit. „Akkora, de akkora verést érdemelné’” - sziszegi. Sebastian a hajamba markol. „Inkább telefonálj” - mondom fáradtan. Anne akaratlanul elbődül. Újból a telefon felé nyúlok, meg64
