Irodalmi Szemle, 2014

2014/12 - SARKI FÉNY - Naja Marie Aidt: Bulbjerg (novella, Szőke Zsolt fordítása)

SARKI FÉNY

Nevük egy-egy cipészárként ül a nyaki ütőeremben: amennyiben kihúzzák őket, egy pil- / | lanat alatt elvérzek.

Legalább ötszáz méteren keresztül cipeled Sebastiant, tisztán hallom, mennyire kimerült vagy. Semmit sem mondasz. Sűrű fölöttünk a lombkorona, beborult az ég, sötét és párás helyen járunk, fenyőgyanta, penész és nedves fű illatát érzem. Majd hirtelen letérsz az ösvényről, be az erdőbe. Néhány botladozó lépést teszel, majdnem átesel egy vastag, göcsörtös ágon, leguggolsz, és a fiút óvatosan egy fa alá teszed. Sebastian mészfehér a sötétzöld mohán. Az arcáról elhessegetsz egy legyet. Közel hajolok a gyerekhez, és apró, meleg léghullámokként érzem gyenge légvételét az arcomon. Felegyenesedem, két kézzel megfogom a vállad. „Nézz már rá” - mondom. „Kezd magához térni. Menjünk. Megyünk, Anne, és mielőtt észreven- néd, már Bulbjerghez is érünk, és ott a fenébe is, valakinek csak van kocsija, hogy Sebastiant bevigyük az ügyeletre.”

Felveszem Sebastiant, és mint egy batyut, a hátamra teszem. „Gyere” - mondom. Engedelmesen követsz. Görnyedten haladsz mellettem, gondolom, kimerültén, de nem sírsz. Amikor ezt mondom, már kiértünk az erdőből, és egész biztos vagyok benne, hogy csak még egy töviskerítésen kell keresztüljutnunk, és átmennünk egy magaslaton, aztán már látjuk is Bulbjerget meg az egész varázslatos, sziklás partot körülvevő tájat. Odakint költ a csüllő. De biztos van sirályhojsza is. Furcsa egy név egy tengeri madárnak.

„Afférom van” - mondom. Felém fordítod a fejed, és csodálkozva nézel rám.

„Szeretőm van” - mondom. Összevonod a szemöldököd, értetlenül.

„Dugom a húgod. Érted?” Gyorsítasz. „Tinével kefélek, sohasem elég belőle, úgy szopja a farkam, mintha fizetnék érte, sohasem elég belőle, leteperem otthon a szőnyegen, elkapom a konyhában, az asztalon, a vécén, elkapom hátulról, fenékbe, az ágyunkban...” Hirtelen megérzem, milyen keményen és zihálva lélegzem. Anne megáll.

„Az ágyunkban?” - kérdezi. „Fenékbe?” - kérdezi.

Megfordulok, ránézek. A nyakához kap, enyhén billeg előre-hátra. Hosszasan néz rám, látom, ahogy remeg az orrlyuka. A fejét rázza. Félelem és szinte földöntúli ártatlanság süt a kitárt szeméből.

„Beteg vagy” - suttogja végül.

De hangja gyorsan metsző lármává válik: „Elmebeteg vagy!” - üvölti, és rám mutat, hátrálva fut előttem, kimeresztett ujjával rám mutat, „HÁJAS DISZNÓ!” - üvölti több gyűlölettel, mintsem gondoltam volna, csúnya és eltorzult, mozdulatai gépiesek, esetlenek. „Te hájas, gusztustalan DISZNÓ!” - üvölti, csupán ennyi hagyja el a száját, hájas disznó, gusztustalan, hájas, ocsmány disznó. Megfordul, és egyszerűen futásnak ered, úgy sprintéi, mintha az ördög lenne a nyomában, én meg végül felérek, és teljes pompájában meglátom Bulbjerget. A szemem először a puha partvonalat követi, aztán kinézek a tengerre, ott lent a tágas, vad Északitenger, amely szürkészöld ma, és szinte teljesen békés. Behunyom, majd kinyitom a szemem. Idekint erősebb a szél. Kedvem támad lefeküdni, és megadni magam a fehér fénynek, elzárni a szemem tőle, csak a füvet járó szelet érezni, az egész különös, suttogó hangokat, amelyeket a nyári szél ad a fűben, meg a poszméhek és a szöcskék egész, egész közel.

De Sebastian ugyanekkor halk, nyöszörgő hangot ad ki magából. Ölbe veszem, és magamhoz szorítom. A homlokán lévő nagy duzzanat vöröseskék, és mély seb metszi ketté középen.

63