Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Naja Marie Aidt: Bulbjerg (novella, Szőke Zsolt fordítása)
SARKI FÉNY tem nézegetni Tinét, ahogy a földön fekszik; egyszerre sebezhető a padló hidege, ám mégis védett a szőnyeg bolyhái által. Kicsit fázik. Jól szopik. Szájpadlása meleg és kemény, összpontosít, egész művészi a produkciója. Hiányzik. Hiányzik a nyelve, a barna haja, a meleg nyaka, a profilja, amikor kezével az arca alatt elalél, és nem tudja, hogy én a félhomályban figyelem. Szenvedélyes és tépődő vagyok. Idáig jutottunk. Azt hittem, hogy minden gond nélkül ki fogok bírni néhány hetes nyaralást idefönt, mert mégiscsak van egy közös gyerekünk. Elég sebesen haladunk lefelé a dombon, nem is emlékszem pontosan, mi is történik, de egy faág kerül a küllőd közé, én egyenesen a hátsó kerekedbe rontok, elborulnak a kerékpárok, a gyerek és a kutya is repül kifelé; mindketten az út szélére érkeznek, Sebastian egy nagy kőbe veri a fejét, és a hang, ahogy az átkozott kőhöz csapódik a feje, az egész testemen égetni kezdi a bőrt, kiszárad a torkom; azt hiszem, meghalt. Már fölötte vagy, hívsz és jajongsz, nagy erővel félrelöklek, levegő után kapsz, hátraesel, el onnan. Sebastian eszméletlen. Hullafehér, és a nemrég kinőtt, finomvonású metszőfogai esés közben felvágták az alsó ajkát. Vérzik. „Seba” - suttogom. A hangom messziről, furcsán morajlóan szól. „Hallasz, Sebastian? Apa vagyok.” Bemásztál a sűrűbe. Nagyon világos, zöld szemmel nézel rám, miközben a kutyát a pórázánál fogva tartod. Acsarog, morog, és valami oknál fogva veszettül ugat. „Még nem halt meg! A pokolba is, Anne!” És olyan, mintha a neved említésére cselekedni kezdenél. Fához kötöd a kutyát. Felveszed Sebastiant, és az úton dülöngélsz lefelé a nagy, ernyedt gyerekkel a válladon. Nem tudom, miért, de nem veszem át tőled annak ellenére, hogy roskadozol a súlya alatt. Csak megyek utánad, és körülbelül öt méter távolságot tartok tőled, miközben a kutya ugatása nyüszítésbe és szánalmas vonyításba vált át, amikor világossá válik számára, hogy éppen most hagyják sorsára. Teljesen tisztán emlékszem, amikor Anne először mondta ki a nevét. Szinte csak egy suttogó hang, miközben lefelé nézett. Elpirult, és zavartan elmosolyodott. Majd teljesen váratlanul megtette: hirtelen és óriási meggyőződéssel előrehajolt, és hevesen és hosszan csókolt. Valóban lenyűgözött. Nagyon megérintett. Úgy éreztem, nagyon dögös. A hajába túrtam, nagyon finoman belemarkoltam, a feje kicsit hátrakényszerült. Behunyta a szemét, és szélesen elmosolyodott, szinte közönségesen. „Anne?” - suttogtam. Bőrének illata hihetetlenül mindenen áthatoló volt, szinte savanykás. Öt évvel később behívtak minket az örökbefogadással kapcsolatos első beszélgetésre. „Anne vagyok” - mondta hangosan és érthetően, majd mindkét kezét a szék háttámlájára helyezte, mielőtt helyet foglalt volna a kis fülledt irodában. Senki sem kérdezte a nevét. Különösnek és ünnepélyesnek tűnt. Mintha a nevének döntő szerepe lenne abban, hogy alkal- mas-e anyának vagy sem. „Semmi garancia rá, hogy egy aranyos kisbabát kapnak. Képzeljék el, hogy egy nyúlszájjal és komoly pszichés sérelmekkel bíró hároméves kerül magukhoz. Amennyiben felkészültek erre, készen állnak az örökbefogadásra” - mondta az ügyintéző. Anne azonnal válaszolt, hogy készen áll. Jóval később, amikor elhoztuk Sebastiant, és egy hatalmas szállodai franciaágy két szélén ültünk Hanoiban, ő pedig közöttünk, miközben folyamatosan hányt, Anne csak ennyit mondott: „Sebastian lesz a neve, ebből nem engedek.” 62
