Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Naja Marie Aidt: Bulbjerg (novella, Szőke Zsolt fordítása)
SARKI FÉNY tovább. Minden egyes elágazásnál kérdőn nézel rám, de ugye nem én vagyok ismerős idefent, és a jelenet minden egyes alkalommal azzal végződik, hogy valami ilyesmit mondasz: „Hát, azt hiszem, hogy itt jobbra kell fordulnunk. Mintha emlékeznék erre a farakásra.” Aztán szó nélkül biciklizünk jobbra, egész addig, amíg Sebastian a földre nem veti magát, és kiabálni meg sikoltozni nem kezd. Teljesen hisztériás. Akárhányszor közelítünk hozzá, mindig felénk üt. Te kedvességgel, én szigorúsággal próbálkozom. Végül keményem megrázom, és azt üvöltöm, hogy nyugodjon már meg, mert különben itt hagyjuk, nyugodtan bömbölhet, és a földön fetrenghet, ameddig csak kedve tartja, persze amíg az egerészölyv el nem viszi. Egy pillanat alatt megbánom a tettemet, és eleresztem. A gyerek bömböl, és a lábamba kapaszkodik. Nekünk háttal egy fatönkön ülsz. Észreveszem, hogy egy csapat hangya mászik Sebastian nyakán fölfelé, fenyegetően a szája felé közelednek. „Mi a fenét csinálsz, kölyök?” - üvöltöm. Élesen nyüszít, és hanyatt veti magát. Köpköd, nyáladzik, az arcát csapdossa. Muszáj minden ruhát levennem róla, hogy lesöpörhessem a hangyákat. Kapálódzik és rugdos. Több helyen megcsípték. Folyik az orra. Felemelem a meztelen gyereket, így állok egy darabig. Egyre csak kapkodja a levegőt, és a fejét a mellkasomhoz teszi. „Ha nem haladunk körbe, egyszer csak elérjük Bulbjerget, a fenébe is. Egyszerűen lehetetlen, hogy körbe-körbe menjünk itt” - mondom. „Lehetetlen ebben a kis szaros erdőben” - sziszegem. „Anne!” - üvöltöm. Végül szürke, barázdált arccal lábra állsz. A szemedet dörzsölöd, akár egy gyerek. „Ismerem a grill tulajdonosát” - mondod aztán. „Miféle grill?” - kérdezem ingerülten. „A Bulbjerg melletti grill” - suttogod. Sebastian a fülemhez olyan közel veszi a levegőt, hogy borzasztóan csiklandoz; lecsúsztatom a földre. Karját a csípőm köré fonja. „Seba felül mögém” - mondom hangosan és dühösen. Elszabadulok a gyerektől, és a sárga gyerekbiciklit a bozótba hajítom. Ahogy ott hever, az jut eszembe, hogy valami szörnyű bűntény bűnjelére hasonlít, nyom a felderítéséhez. Valaki fel fog botlani benne valamikor. Megtalálják az ujjlenyomatomat a nyergen, Sebastianét pedig a kormányon. Talán a tiédet is. Talán azt fogják hinni, hogy mi öltük meg a fiút. „Majd máskor elhozzuk a biciklidet” - biztosítom Sebastiant. Ül mögöttem, karjával a derekamba kapaszkodik, még mindig meztelen, lába himbálódzik, és úgy nyúz a félelem, hogy a küllő bekapja a lábát, mint a sötétben lévő hangya nyúz, amikor az ember már lefeküdt aludni. így tekerünk olyan egy órát, nyirkos a levegő, arra tippelek, hogy nagyjából hat óra lehet, de egyikünknél sincs óra. Otthonról reggel kilenckor indultunk el. Bulbjerg a nyaralótól körülbelül tizenöt kilométer. Ügy döntöttünk, hogy megcsodáljuk a szép, jég vájta tájat. A német bunkert is meg akartam mutatni Sebastiannak. Beszélgettünk volna egy nagyot a megszállás éveiről. Amikor reggel felébredtem, rám néztél. Mindketten az oldalunkon feküdtünk, arccal egymás felé, engem néztél. Mosolyogtál. A tetőablakból a fény átlósan és élesen a fehér takarókra esett. Megfigyeltnek éreztem magam. Sebastian állt az ajtóban. Azt mondta, hogy a kutya a nappali szőnyegére pisilt. Kicsivel később hallottalak benneteket a konyhában nevetni és cseverészni. Azon a szőnyegen szoktuk csinálni. Ősszel itt jártunk, hideg volt, esténként begyújtottuk a kályhát. Lassan kibújtattam a ruhájából, csodálatos látvány volt a vörös perzsaszőnyegen a tűz meleg fényében. Széttárta a lábát. Sötét, szinte aggódó pillantással nézett rám. A húgod puncija szűkebb, mint a tiéd. Fogalmam sincs, hogy azért-e, mert fiatalabb, vagy ilyennel születik az ember. Tine csak a féltestvéred. Sebastian örökbefogadott. 60
