Irodalmi Szemle, 2014

2014/12 - SARKI FÉNY - Sényi Fanni: A természet gyermekei (esszé)

SARKI FÉNY

van, arról nem tudni, mennyi köze van Istenhez. Az biztos, hogy ahol élet van, ott Isten is, a leghidegebb éjszakákon át, a legnyomorultabb körülmények között is, a legmagányosabb pillanatokban, egészen a halálig. Minél idősebb egy ember, annál kevesebb alkalommal van vele Isten, annál inkább magára marad, és saját magának kell nap mint nap keresnie és megtalálnia Istent. Percről percre találni kell valamit - ezek a dolgok jórészt emlékek és mindennapos megszokott dolgok -, ami biztonságot ad. Isten évről évre, napról napra, óráról órára, pillanatról pillanatra száll ki a karakterekből. Azért hagyja el őket, hogy el tudják fogadni a halál utáni semmit, a halál utáni Isten nélküli létet.

„Ohne meredek ösvényen lépked felfelé a kikötőből, botjára támaszkodva, lépésenként kaptat a dombra, fájdalomtól lüktető lábával épphogy felkapaszkodik a domb tetejére.”

Siet haza, mert érez valami nyomást az altestében. Siet a budira. A halat beakasztja a budi ajtajára, a vérben forgó halszemek néznek rá, és ott ül a budin, hosszú, hosszú ideig, és farkasszemet néz a hallal, és emlékeibe mélyed. Lars mindig más volt, de nem volt rossz gyerek, csak teljesen megbízhatatlan. Mikor elsötétült a szeme, akkor Lars beszámíthatatlan lett, elfutott, és egész nap nem lehetett tudni, mit csinál. Ohne egyszer követte őt. Lars a sziklákhoz ment, és szénnel rajzolt. Mindig ezt csinálod, ha elmész? - kérdezte tőle Ohne, és Lars azt felelte, hogy ezt is. De Lars nem szerette, ha ilyenkor zavarták, feldühödött, és képes lett volna megölni saját nővérét is. És Ohne még mindig a budin ül, öccse közben meghalt, és Ohne ott ül, és „Ohne még sohasem volt ilyen nyugodt, és falnak dől, fejét a falhoz támasztva ül Ohne, és érzi, hogy bement egy kicsit a nadrágjába és csak a halszemek és az a nyugodt fény”.

58