Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Sényi Fanni: A természet gyermekei (esszé)
elindul, Helenét keresi, de Helene nincs sehol, és a festők hangosan felröhögnek. Lars nem látja Helenét, mert túl hangosan röhögnek a festők, Helene nincs is itt, Helene nincs itt, Helene nincs itt, nem is volt soha. De mindenkinek lennie kell valahol, és Lars itt van, mert az nem lehet, hogy sehol se legyen. „Gaustad Elmegyógyintézet, karácsony napja: sirályok vijjogása.” Lars álmatlansága óráiban szereti a sirályok vijjogását. Nem festhet, mert attól betegedett meg, ezt mondják neki, helyette havat lapátol. Nem masz- turbálhat, de Lars egész nap maszturbál, és ki akarja irtani az összes nőt, mert mindegyik kurva, és önkéntelenül is, nem tud éjjel aludni, ezért hallgatja a sirályokat, a keze, a keze mindig a lába között. Mióta nincs Helene, Lars keze mindig a lába között van, rohadjanak meg a nők, dögöljön meg mindegyik, ezt gondolja. Érzi, mikor odanyúl, hogy a farka merev már, hosszú és kemény, és akkor muszáj a bőrt le-fel, muszáj, de tilos. Az őr mindig rászól, így soha nem fog meggyógyulni, mondják, és nemsokára biztos azt is mondják, hogy nem lesz belőle soha festő. És igen, az igazgató mondja is, hogyha ezt így folytatja, ha magához nyúlkál, akkor nem lehet belőle többé festő. De muszáj, nem tud mit tenni, a kígyók tekergőznek, és neki magához kell nyúlnia, mindig, mindenhol. A többiek röhögnek, még a bolondok sem értik, nem érti senki Larsot. Mert Lars nem bolond, csak más, és ezt nem tudják elfogadni, mert nem ismerik ezt az állapotot. Vagy nagyon jól ismerik, csak nem szoktak hozzá, hogy valakinek ez természetes legyen, hogy valaki ennyire ne tudná, hogy más, és semmi szégyenérzete nincs emiatt. A Melankólia őrült festője nem jelentősebb ember, nem nagyobb művész, mint bárki más. Csak nem tud egyáltalán kapcsolódni a társadalomhoz, nem tud itt járni, mert állandóan egy másik világot lát, másik dimenzióban létezik. Nem lesz különb attól, hogy SARKI FÉNY a valóságot folyamatosan eltávolítja és átírja magának, de ettől tud maradandót alkotni. Mivel a festő az evilági szépséget fátylakon keresztül látja, zsigeri ösztön és kényszer, hogy megalkossa magának azt a másik világot a festményein keresztül. De ez a másik világ semmiben nem más, mint ez a világ. Evilági elemekből áll össze, sajátos látószögből, máshonnan megragadva. A festő úgy tud festeni, ahogy a világot megéli, ugyanazt látja, amit más is, de máshogy érzékeli, máshogyan fogadja be, máshogy értelmezi. MELANKÓLIA II. „Vilme, az író, egy esős oslói délelőttön megállt Lars Hertervig képe előtt az oslói nemzeti képtárban, és az a pillanat jelentette élete addigi legnagyobb felismerését.” Vilme kutatni kezd Lars élete után, végigjárja a helyeket, ahol Lars megfordult. Beszélni akar egy lelkésszel, mert nem hisz, de mégis van valami, Lars képei adták neki ezt az érzést. A vallásnak semmi köze ahhoz a hithez, amit ő érzett, mikor a képet nézte. Talán éppen ezért akart beszélni egy lelkésszel, hogy észhez térjen, hogy elvegyék a kedvét. De a telefont egy nő vette fel, egy kedves hangú nő, és kiderült, hogy ő a lelkész, vagyis lelkésznő, és Vilme elment hozzá. A nő bort töltött, és szép volt, nem olyan, amilyennek egy lelkésznőt képzel az ember. Ittak és beszélgettek, és a férfi zavarba jött. Mikor a nő megkérdezte, hisz-e Istenben, akkor a férfi azt mondta, hogy nem érdemes feszegetni, hiszünk-e Istenben, mert létünkkel mindnyájan Isten létét igazoljuk. A férfi úgy érezte, hogy a hite egyáltalán nem erősebb vagy gyengébb a nőénél, és ez nem is számít, de el kéne kezdenie írni, el kell kezdeni írni. Isten az, hogy a karakterek értik egymást szavak nélkül, Isten a tenger, ami megvéd, és kilök magából akkor, mikor elmúlik a földi létezés. Isten minden, ami élő, és ami azon túl 57
