Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Hilde Ostby: A vágyakozás enciklopédiája (regényrészlet, Pap Vera-Ágnes fordítása)
SARKI FÉNY és kitette maga elé a pultra. Ceruzájával aláhúzogatott egy-egy betűt, néha oldalanként egyet, néha kettőt, néha pedig egyet sem, ám végül az aláhúzott betűket összeolvasva kiderült, hogy ez egy vers Angéláról. Valójában elég rossz vers volt, olyan vers, amire Dante elhúzta volna a száját, és hátat fordít, de a vers az ifjú lányhoz szólt abban a kétségbeesett reményben, hogy visszajön, éppen ezt a szkúnerekről szóló könyvet fogja kikölcsönözni, felfedezi, hogy a sorok között egy vers rejlik, ami hozzá íródott, és ha öntudatlanul olvassa, akkor is lenyűgözi, és ily módon rájön, hogy a könyvtáros szereti őt és ez szerelem volt első látásra. És az ifjú könyvtáros ezután is így tett: a hajózási könyvekben minden nap betűről betűre haladva kitöltött egy újabb verset Angéláról, akit valójában Massimiliának hívtak. Egy könyv - egy vers. De a fiatal lány soha nem jött vissza, mert soha többé nem érzett nyomasztó székelési kényszert éppen a hajózási könyvtár előtt. Ezért aztán egyre több könyvben jelentek meg a kis aláhúzások, egy betű itt, egy betű ott, mígnem végül minden könyv megtelt. így telt el negyven év. Massimilia már rég hozzáment egy nagy cég könyvelőjéhez, mert gyakorlati gondolkodású lány volt, akit nem fűtöttek túlzottan romantikus vágyak. A szép Massimilia valójában soha nem érdeklődött a vacsoránál vagy a függönyméreteknél magasröptűbb dolgok iránt. A húgát ellenben mintha egyenesen az ekkor már nem olyan ifjú könyvtáros számára teremtették volna. Hozzáment egy férfihoz, aki mindennap megverte, boldogtalanná tette, és titkon olyan szeretőről álmodozott, aki verseket ír hozzá. Ha Massimilia a húga kíséretében visszatért volna a könyvtároshoz, talán ez a történet is egészen másként alakul. De két belvárosi római nőnek nem volt semmi oka felkeresni egy hajózási könyvtárat. Negyven év elteltével minden egyes könyvben Angélához írott versek bújtak meg. A könyvtárost mélységes elégedettséggel töltötte el titkos munkája - átváltoztatott egy hajózási könyvtárat szerelmi könyvtárrá (egészen pontosan: egy középszerű hajózási könyvtárat középszerű szerelmi könyvtárrá), és mindezt úgy tette meg, hogy senki nem jött rá, legalábbis senki az alapítványnál. Talán egypáran megsejtik, öntudatlanul megtalálják a verseket, és néhány éles elme, no nem az alapítvány vezetőségéből, hanem a könyvtár kevés olvasója közül, összeilleszti a betűket, egyiket a másik után, meglelik a verseket, és akkor, s ez volt a könyvtáros egyetlen reménye, Angela is tudomást szerez a könyvtár verseiről, mert az efféle különlegességek híre gyorsan terjed, és végre elkerülhetetlenül megérti, hogy mit érez iránta. Nem sokkal a könyvtáros nyugdíjazása előtt - mert sajna, soha nem ajánlottak neki munkát a Vatikáni Könyvtárban, s végül a szerelmi könyvtár kialakításával töltött években már nem is foglalkoztatta különösebben karrierjének előmenetele - kiderült, hogy az alapítványnál az egyik ifjú titán, egy fiatalember, akit túlságosan hajtott az újítás vágya, gazdasági bakugrásokhoz folyamodott és elvesztette az alapítvány minden pénzét a tőzsdén. Ennek eredményeképpen nemcsak az ifjú titán ment csődbe, de végül az egész alapítványt felszámolták és a könyvtárat bezárták. Talán ez a dolgok rendje. A könyvtáros elveszítette munkáját. A könyvek szétszóródtak, és különböző római antikváriumokban tűntek fel. Itt ülök, előttem fekszik Az orosz hajózás története (1813-1864) című kötet egyik olasz kiadása, de nem fárasztom a kedves olvasót azzal, hogy idézzek a könyvtáros verséből, mert reménytelenül vacak és tele van elavult metaforákkal. Pap Vera-Ágnes fordítása 45
