Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Merethe Lindstrom: Napok a csönd történetében (regényrészlet, Pap Vera-Ágnes fordítása)
SARKI FÉNY Nem is akart telefonálni. Most már világos volt, hogy nem is akart telefonálni. Amit J | keres, bármi lehet. Szép ház, mondta. Igen, feleltem. Felfigyeltem az övére erősített tokra, kicsi tok volt, biztosan tart benne valamit, egy szerszámot, összecsukható bicskát? Akkor vette észre a gyerekeket. Greta hason feküdt, előtte nagy ívpapír, a rajzra összpontosított, mellette a rajzkréták, melyeket kiszórt a szőnyegre. Kirsten ruhája felcsúszott, kilátszott a pelenkája, akkor még pelenkás volt, tornyot rakott az építőkockákból, egyiket a másikra. A fiú nézte őket, csak állt és nézte őket jó ideig, míg a gyerekek felfigyeltek rá, éreztem, hogyan fokozódik a nyugtalanságom. Arra gondoltam, kinyitom az ajtót, és megkérem, hogy menjen el, de ezt egyszerűen nem lehetett megtenni. A halk hang a rádióban akár valami suttogás, a szélben himbálóznak a fa hosszú ágai, olyan, mintha valami folyton közeledne és távolodna. Gyakran feküdtem álmatlanul, ezen töprengve; a gyerekek, amint felnéztek, kérdőn bámultak rá, aztán rám. Helena hadonászó karja a kosár pereme felett. Egy ideje már ébren volt, tudtam, hogy nemsokára sírni kezd unalmában, vagy mert éhes. Megkerülöm a fiút, bemegyek a nappaliba, ösztönösen felemelem a kosarat, odébb teszem a széles étkezőasztalon, távol tőle. A szoba végébe. Közben ő is belépett, áll és a lányokat figyeli, a vonalakból, amiket Greta húz, kikerekedik egy jókora ház, egy kislány háromszögű szoknyában, a papír jobb sarkában ott a nap. Most egy virággal vesződik. Miért ülnek a padlón, kérdezte a fiú. Játszanak, feleltem. Nem ezt kérdeztem, mondta. A hangja ingerült volt. Hallottam. Valami készül, gondoltam, talán az, amiért jött. Talán ez az, ahova el akart jutni, mindvégig ide akart kilyukadni, erre a pontra. Akar egy kávét, kérdeztem, hogy megkíséreljem elkerülni ezt, hogy visszalépjünk valamihez, amivé lehetett volna ez, ez a látogatás. Megrázta a fejét. Nem akarok semmit. Nem igaz, hogy nem akar semmit, ezzel tisztában voltam. Helena hadonászó karja, próbálta megfogni a saját ujját. Greta feltápászkodott, állt és minket nézett. Kockáztattam. Van némi pénzem, mondtam. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, először úgy tűnt, meg sem hallotta, nem is érdekli, mintha a pénz sem tisztázna semmit. Azt gondoltam: bárcsak pénz kellene neki. Odalépett a kertre néző ablakokhoz. A ház akkor is ugyanilyen volt, nem sokat építkeztünk azóta. Csak a kert volt kisebb, akkoriban több volt a fa, az erdő jobban befurakodott a kertbe, tele volt fákkal, melyeket később kivágtunk. Mennyi pénze van, kérdezte, és megfordult, úgy állt ott, mint egy árnyalak, hátulról megvilágította a fény, nem látszott az arca. Utánam jött, amikor kimentem a tárcámért az előszobába. Húsz korona, mondtam. Ez minden. A tenyerébe tettem a pénzt. Sápadt keze volt, emlékszem a kezére, azt hiszem, erre mindig emlékezni fogok. Ügy nyújtotta felém, mintha nem akarná elvenni a pénzt, mindössze 39
