Irodalmi Szemle, 2014

2014/12 - SARKI FÉNY - Torgny Lindgren: Nyolcadik legenda (novella, A. Dobos Éva fordítása)

- Igen. Én vagyok - felelte Verner.

Hosszú csend következett, aztán Selma önkéntelenül felkiáltott:- Vízen jársz, Verner? Vagy a szemem káprázik?- Én vagyok - felelte Verner -, és most vízen járok.

Verner hunyorogva az égre emelte a tekintetét, Selma előtt kirajzolódott nemes vonalú arcéle, egyenes, fiatalos testtartása.- Nem furcsa? - kérdezte Selma.- Dehogynem - felelte Verner -, most, hogy mondod, valóban furcsának tűnik.- Ellenkezik a természet törvényeivel - jegyezte meg Selma.- Az egész életem ellenkezik velük - mondta Verner.- De hogyan csinálod? - kérdezte Selma.- Nem tudom - felelte Verner. - Csak megyek.

És aztán komolyan és tisztán, szinte hidegvérrel hozzátette:- Azt hiszem, ez az érelmeszesedés következménye.

Ekkor Verner Selma felé fordította az arcát, és Selma meglátta a ráncos, öreg arcot, a gyerekesen rémült és tétova tekintetet, amely Verner földöntúli világáról tanúskodott.

Aztán hosszan hallgattak. Végül Selma törte meg a csendet:- Hát így - mondta.- Igen, hát így. Akkor nincs is több mondanivalónk egymásnak.

Verner mozdulatlanul állt a víz tükrén, Selma dermedten ült a kövön, nézték egymást, a lehetőségeikre gondoltak, amelyek mindig lehetetlenek voltak, és a magától értetődőre, amit sohasem tudtak megvalósítani, a láthatatlan láncokra, amelyek áthághatatlan falat és kelepcét jelentettek.

Mennyi kárba veszett akarás!

Intettek egymásnak, nem utoljára, de valamiképpen mégis végérvényesen.

És Verner megfordult és visszament a Váttern tó tükrén, botjára nehezedve lépkedett, a távolban meglátta Övralid háztetőit, a borjúsülthöz dán sört kért, mert hiszen borjúsült volt vacsorára, és egy dalt dúdolgatott.

Selma a kövön ülve figyelte Verner zsugorodó alakját, amely homályba veszett és végül eltűnt a Lilla Röknen mögött.

Amikor eltűnt, Selma felállt és kissé sántikálva tette meg a néhány lépést a vízhez.

Felhúzta a szoknyáját, és óvatosan a víz tetejére tette a jobb lábát. Az elmerült a vízbe.

Aztán a bal lábát, de az is elsüllyedt.

Aztán bátran és komolyan, de talán kicsit szomorúan folytatta a vízen járást, szoknyáját a bokája fölé húzta, a víz a térdéig ért, majd a derekáig, aztán a válláig, és nemsokára Selma Lagerlöf elsüllyedt a Váttern tóban.

Három órával később, délután négykor Selma ismét felbukkant. Először a feje búbja, a feje tetejére tekert hajfonata, aztán a hatalmas feje, végül az egész alakja, két kilométerrel Askersundtól délre, nedves ajkaival tisztán, élesen fütyülte az Aida győzelmi indulóját. Mikor kijött a partra, lecsurgatta magáról a vizet, megrázta magát, mint egy öreg madár, tenyerével végigsimította a zöld vászonruhát, és elindult Askersundba.