Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Lars Jakobson: A házaspár (novella, A. Dobos Éva fordítása)
SARKI FÉNY lehet meggyőzni. Minden szó falra hányt borsó. Akkor fejts keresztrejtvényt, vagy vegyél elő f | egy kirakót. Az előszobaszekrényben van elég, én hoztam magammal a közös otthonunkba. Anyám és apám folyamatosan azon volt, hogy erősítsük a családban a közösségi érzést. És akkor is kirakót játszottam, mikor munkanélküli lettem. A kirakó darabjait egy playwood- lemezre raktam, mert így könnyű volt átvinni az egyik helyiségből a másikba, a konyhaasztalról a dohányzóasztalra. Ez akkor volt, mikor Irinával éltem. Nem tartott ki az sem, de a nyelvi akadályok ellenére legalább beszélni tudtunk egymással. Vagy talán éppen a nyelvi akadályoknak köszönhetően, mert a nyelv sohasem elég. Elnézőbbek voltunk a másik hibáival, és a sajátjainkra jobban ügyeltünk. Legalábbis az elején. Nyelv. Kultúra. Osztály és faj. És végül a csoport. Csodásán hangzik, hogy a határok és a különbségek csak az agyunkban léteznek, de a test mégiscsak több, mint a gondolat. Tudom, mit érzek, tudom, mit gondolok az érzéseimről, de ez nem csak arról szól, hogy mit gondolok és mi jár az eszemben. A feleségem mellett régen nem éreztem magam jól. Itt vannak a szagok. A feleségemnek kellemetlen szaga van. Olyan szaga, amely beleivódik a ruhába és az egész testbe. Általában nem veszem észre. Akkor sem, mikor egész napi távoliét után hazajövök. Érzem a szaunában, belülről jön ki a felszínre, felkúszik a lábam közül, kibuggyan a gyomromból, mikor az erdőben kószálok. És ott nem lenne szabad érezni. Az otthonunk más, annak olyan szaga van, de azt a szagot nem akarom magammal vinni. Nem idegen ugyan, mikor megismerkedtünk, szerettem a feleségem közelében lenni és magamba szívni a szagát. Eszembe juttatta a gyerekkoromat, a nyár meleg illatát, a nyári szünidőt, amikor a szüleim vidéken béreltek házat. Biciklin jártam tejért egy gazdaságba, egy kilométerre volt tőlünk. Sárga műanyagkannába töltötték, a kannának piros füle volt, és csorba fedele alól a bal facipőmre kilöttyent néhány csepp minden döccenésnél. Tudom, hogy a feleségem illata biztonságérzéssel töltött el, mikor mellette voltam, talán az illatába szerettem bele, mert más volt, mint Irináé, de már nem vagyok tízéves gyerek. A kirakó egyébként jó példa arra, amit gondolok. Nálunk otthon két doboz Alga kirakójáték volt, a doboz tetején nem volt kép, csak a rövidebb oldalára volt pecsételve a motívum. A dobozokat az eladó háta mögötti polcon tartották, és valamikor az ötvenes évek elején is ott álltak. „Búcsú a postakocsinál” volt az egyik, a másik „Isten veled, legényélet”. Az előszobaszekrényben van, a többi kirakós játékkal. Nem is tudom, hányszor raktam ki. Nem túl bonyolult, mindössze kétszáz darabot kell összeilleszteni. De tudom, hogy a feleségem nem nyitja ki az előszobaszekrényt. Bár egy kis gondolkodás vagy fejtörés a kirakósról talán nem ártana neki. Próbáld meg, mondom. Kell, hogy legyen valami elfoglaltságod. Nem akarom, hogy céltalanul járkáljon a lakásban, szobáról szobára, ha egyáltalán járkál. Nem tudom. Egyszerűen fogalmam sincs. Én csak a sötét ablakot látom, mikor bekanyarodok a feljáróra. Nem különbözik a ház többi ablakától, de hogy mi történik a lakásokban, azt nem tudom. Az én ablakom mögött ő van. Egyébként azt mondják, hogy a tehenek hihetetlenül kíváncsiak. Valóban úgy tűnik, mert mikor az ember megáll a kerítésnél, néhány perc múlva az összes tehén és borjú odasereglik és bámulni kezdi. Humorérzékük persze nincs. Mert nem nevet ám, mikor a fejét rázza. Csak én mondom, hogy „mintha”, de ezt csak én szeretném remélni. Tudom. Ő sohasem nevet. Néha benyúlok a szekrénybe, és előveszem valamelyik dobozt, amelynek a tetején nincs előrajzolt kép, mintegy várva a meglepetést, hogy melyik motívum rajzolódik majd ki. S bár 13
