Irodalmi Szemle, 2014

2014/12 - SARKI FÉNY - Lars Jakobson: A házaspár (novella, A. Dobos Éva fordítása)

SARKI FÉNY

mindkét kirakó színei kifakultak és ugyanazt ábrázolták, egy szénapiacot az 1900-as évek elején, elég volt kitenni és színére fordítani néhány darabot, máris látszott, hogy az öreg postakocsi mellett álló útiruhába öltözött férfi és a hosszú ruhás hölgy, vagy a barátjukat körbeálló cigarettázó úriemberek tűnnek fel. Vagyis az, hogy előrajzolt kép nem volt, semmit nem jelentett. így is gondoltam. Tudtam, melyik jelenet van előttem, egyébként meg ismerős volt.

Hogy valami ismerős, nem azt jelenti, hogy leegyszerűsíthető vagy egyszerűbb. Az emlékezet átírja a perspektívát, a távolságok és a méretek hol megnőnek, hol csökkennek. Nem tudnám megmondani, mi vonzott egykor hozzá. Kihordtam a trágyát, és levittem az egyesület gyűjtőhelyére, a szomszéddal együtt megrendeltem a szénát és a takarmányt. „Csinos kis teremtés”, mondta egyszer, és a postakocsis kerek farára mutatott, mikor a konyhaasztalon kirakóztunk. „Olyan kicsit, mint egy nagyseggű parasztlány, nem?”, mondta nevetve. A szomszédom a felesége fenekére szokott csapni, csak hogy hallja az asszony nyerítő nevetését. A házban minden áthallatszik. A szomszéd lakása tele van aggatva a Lovassportból kiszedett színes poszterekkel, de az asszonyt ez egy cseppet sem érdekli. Nekem a Földművesszövetség lapja jár, barna borítékban, feladó nélkül. A ruhásszekrényben gyűjtöm az újság régi számait, és mikor olvasom, magamra zárom az ajtót.

Segítettünk felhordani a szénabálákat a farmról, de mikor fel akartuk bontani őket, sikerült megvágni magam a dróttal. A mosogatópultnál álltam, és sós vízzel mostam a sebet. A szomszéd megkérdezte, nem félek-e a vérmérgezéstől. Nem, feleltem, de köszönöm a kérdését.

A szomszédom az asztalnál ült, és a kirakós játékkal piszmogott, egy darab ide, egy oda.- Komolyan gondolom - mondtam. - Köszönöm.

A feleségem és én alig ismerünk itt valakit, de ha társasházban lakik az ember, soha nem várhat jószomszédi kapcsolatot. Olyan közel lakunk egymáshoz, hogy befogjuk szemünket- fülünket. A szomszéd és a felesége régebben egy villában lakott, de azt mondja a szomszéd, hogy nem vágyik vissza. Túl sok a felelősség, ami nem érdekli. És: nem, mondja, mintegy megelőzendő a következő kérdést, akkor is, ha azt mondják, hogy ne foglalkozzon vele. Hogy nem az ő dolga. Hogy az ember törődjön a maga dolgával. Ez persze nem így van. Az ember nem csak a maga dolgával törődik. Az sem, aki mást mond. Az sem. Mégsem lehet elnézni, hogy a szomszédéknak napokon át nincs vizük. Vagy hogy bőgnek, mert pattanásig tele a tőgyük. Itt egyesek a lépcsőre csinálnak vagy a parkolóba vagy a játszótéri homokozóba, csak mert nincs náluk lakáskulcs, és nincs otthon senki, csak mert nem az ő dolguk, fütyülnek rá, egyszerűen rá sem rántanak. Van itt más, aki szólhat.- Nem akarom vállalni a felelősséget - mondta a szomszéd. - És nem akarok dühöngeni. A szülők egy dolog, mert ők felnőttek, és ők döntik el, ha szomjan akarnak halni, de elnézni, hogy egy gyerek a fűben fetreng, mert a papa és a mama nem nyitották ki a csapot, na nem, ezt nem bírom.

A vályú egy kettéfűrészelt benzines hordó volt, és mikor kezdett megtelni friss vízzel, a gyerekek és a szülők odaballagtak inni. Először a szülők. A kislány túl gyenge volt ahhoz, hogy felálljon, hallotta a csobogást, és tudta, mit jelent, és nyújtogatni kezdte a fejét, hogy hozzáférjen a vízhez, de a szülők rá sem néztek. Fejüket a vályúba mélyesztve álltak és lefetyeltek, mással nem törődtek. A szomszéd egy forrón izzó nyári estén elvitte a kislányt az orvosi ügyeletre, és úgy tűnt, mintha az egész város ott gyűlt volna össze. Részegek és öregek, rendőrség. Az asztalon ugráltak, döngették a falat, és kiáltoztak, és ordítozva kergették egy14