Irodalmi Szemle, 2014

2014/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Emlékezetmozaikok (Daša Drndić Április Berlinben című kötetéről)

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

ra, két történelmi korszakra oszlik. Elsőként magának a II. világháborúnak a korszakára, amikor egyes emberek sajátos módon már a borzalmak közepette figyelmeztetni s ezáltal „emlékeztetni” szerették volna a kortársaikat arra, hogy mi zajlik körülöttük. Drndic ezért idézi fel annak a Kurt Gersteinnek az alakját, aki SS-tisztként már 1942-ben tökéletesen látta és felfogta, hogy mi zajlik a koncentrációs táborokban, s minden lehetséges eszközzel megpróbált tenni ellene: „Egy alkalommal megsemmisített egy halom Zyklon В-t, amit a koncentrációs táborokba küldtek, azzal a kifogással, hogy a gázkonzervek nem felelnek meg a szabványnak” (56.). De ezzel kapcsolatban beszél az írónő arról a Gördelerről is, aki Lipcse polgármestereként nem volt hajlandó kifüggeszteni a városházára a horogkeresztes zászlót.

A nácik természetesen mindkét tiltakozóval végeztek, de az írónő véleménye szerint épp ezek a korabeli tiltakozók mutattak példát a jelenkor - vagyis a kötet által vizsgált másik korszak - emlékezése számára. Annak a fajta emlékezésnek a számára, amely dinamikus, változékony, fluid, s amely Drndicet valójában foglalkoztatja. Mert az írónő nem a befejezett emlékműveket, a végső megoldást kínáló kiállításokat akarja számunkra bemutatni - hisz „(A)z emlékműveknek, pláne a monumentálisaknak, nincs emlékezetük. Az emlékművek eltemetik a márvány-, bronz-, kő- vagy gránittömbökbe öntött emlékezetet, mindegy, s a foglyul ejtett, abroncsba szorított emlékezet a saját nemlétezésébe, távollétébe és ürességébe porlik szét. Minél nagyobb az emlékmű, annál sápadtabb és illanóbb az emlékezet” (193.) -, hanem az adott város olyan adott személyiségeit, akik tetteikkel úgy emlékeztetnek, hogy közben gondolkodásra is késztetnek. Nem lezárt, megmásíthatatlan, aspektusok és nézőpontok nélküli, monumentális szobrokat vagy emlékműveket emelnek, hanem

elemzésre, értékelésre váró, a szubjektív befogadásnak teret adó alkotásokat hoznak létre, vagy ilyen formán cselekednek. Ami nem feltétlenül egyenlő a művészettel. Lehet az egy szakácskönyv megírása is, mint például Cara de Silva 1996-os receptgyűjteménye, amely a theresienstadti láger kiéhezett foglyainak receptjeit magába foglalva emlékezik. „Az In Memory’s Kitchen a képzelet játéka, amely a leégett tegnap megpenészedett rongyocskáit kapdossa össze” (134.). Vagy ott van Jochen Gerz, aki Németország-szerte az eltűnt zsidó temetők után nyomozva akar hatni a kortárs emberekre. Nem kevésbé fontos Victor Klemperer, aki A Harmadik Birodalom nyelve című kötetében arra mutat rá, hogy a náci nyelv- használat hogyan élte túl a náci uralmat, s akkor, amikor a mai német fiatalok lerohannak egy nőt, megvédik a doktori disszertációjukat, az étkezésüknek rezsimje van, s úgy alszanak, mint akit agyonvertek, ha nem is tudatosan, de ma is a Harmadik Birodalom retorikáját használják. Vagy ott vannak Gunter Demnig kőkockái, az úgynevezett „botlatókövek”, amelyeket kitalálójuk ma már több európai nagyvárosban bizonyos házak elé „Itt élt” sorral kezdve fektetett le, „majd következik a név, a születési év és a lakó sorsa, mely, ez a sors, az esetek többségében a deportálás és a halál helyével és idejével teljesedik be. 2008 augusztusáig Demnig több mint 16 000 zsidót, homoszexuálist, Jehova tanúját és antifasisztát elevenített meg” (224.) ily módon.

S Drndic természetesen beszámol a hozzá legközelebb álló szépirodalmi müvekről is: Eva Diamanstein Nachtmahl című drámájáról, amely négy nőről szól, s emlékeztet arra, hogy a szereplői - azzal szemben, hogy a német nőket mind a mai napig hajlamosak a fasiszta politika áldozataiként beállítani - milyen tevőlegesen vettek részt, SS-tiszt feleségeként, lágerparancsnok-feleségként a fasiszta ideológia érvényre jutásában és éve90